Ez



"...aminek mindez a glóriája volna, az ezen a földön nincsen sehol."
Krasznahorkai László

Ez az első ködös reggel ezen az őszön, milyen jó, hogy éppen szombatra esik, van idő megbarátkozni a gondolattal, hogy a halál megint tiszteletét teszi közöttünk. Lesz idő hétvégén előkeresni a meleg cipőket is, megfoltozni a lyukas nadrágokat, kimosni a nyáron tetszhalottságba menekült pulóvereket, és szembesülni a ténnyel, hogy a nyár végérvényesen és menthetetlenül odalett.
Micsoda rosszkedvünk micsoda tele következik... sírós, tehetetlen, sötét napok. Legjobb behúzódni az otthonába, akinek még van hova. Behúzódom én is, és egyelőre otthonnak hívom egy másik ember lakását.
Otthon, mert itt lakom, itt ébredek, itt gondolkodom. Persze festeni kellene, meg kitapétázni a vécét, ahol kitartó szorgalommal hámlik a falról valami kék virág, múlik a nyár, érzi a közelítő telet. Ha értenék az ilyesmihez, barkácsolnék egy új fürdőszobaszekrényt is a feldagadt pozdorja helyett, és megjavítanám a zárakat, mert itt semmi sem záródik és semmi sem nyílik rendesen. Az életem, mint ez a lakás; hol ki-bejár rajta mindenki, hol csak rángatom a kilincset tehetetlenül, nem nyílik az ajtó. Nem baj. Az ember csinálja meg azt, amit lehet, a többit bízza... na kire is. Kinek a glóriája ez a csalódott föld?
Bakancs kell, vízhatlan kabát, meleg kesztyű, túl kell élni ezt a telet is, ha lehet, gyertyát gyújtani, teát főzni, kisétálni a fák közé, beszélgetni és hallgatni. Azt mondják, a szegénység nem, a nyomor a szégyen. Akkor legalább szégyellni nem kell magam.
Egyedül vagyok: egyedül fekszem, egyedül ébredek. Végtére is mindenki, minden ember maga alszik el, és egyedüli emberként ébred a világmindenségre. Ezzel vigasztalom magam, meg azzal, hogy amíg van kivel beszélgetni és hallgatni, addig ez még nem a magány.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése