Minden eszköz

"Minden eszköz, minden fegyver bevethető, hogy megmeneküljünk a haláltól és az időtől." : idézi Carlo Levit Italo Calvino, majd vitába száll vele, amikor Levi a kitérőkben látja az élet meghosszabbításának lehetőségét, mondván:  "Én ugyanis nem vagyok a kitérők embere, más szóval inkább az egyenesre bízom magam, hátha elvisz a végtelenbe, ahol elérhetetlen leszek. Inkább hosszasan számítgatom a menekülési röppályát, s várom, hogy kiröpíthessem magam, akár egy nyílvesszőt, és belevesszek a messzeségbe."

Én magam is tanácstalan vagyok néha, pedig a tanácstalanság nem menekít meg se a haláltól, se az időtől. Ahogy mennek az évek, ahogy őrlődnek az örökkévalóság malomkövei közt a napok, ahogy porlik szét az idő, hogy a szél felkaphassa, és az elmúlás fojtó és csípős emlékeztetőjeként fújja az ember arcába a hiábavalóság porát, egyre sürgetőbbnek tűnik, hogy az ember megtalálja a saját útját az öröklétbe. Mert ha nem az öröklétbe, akkor hová is igyekeznénk nap mint nap, amikor felkelünk?
A saját halál nem megkerülhető, gondoltam ma ébredéskor kedvetlenül (bár akkor még nem is olvastam a fenti idézetet), pedig az ember élni akar, hiszen biológiailag is az életre van kitalálva, nem a halálra. Ha nem így lenne, nem lenne vérkeringése, ideg-, csont- és izomrendszere. De nem csak az ember, minden körülöttünk élő szervezet, még a tiszavirág is az életidő maximalizálására törekszik. Persze, csóválja a fejét ilyenkor egy megértő biológus, de mindez nem az egyed, hanem a faj fennmaradását célozza.
Az ember ebből a szempontból más: halhatatlansága, az idővel való állandó küzdelme, fontos része saját emberségének. Nem (vagy nem csak) a múló test: a renyhülő izmok, a formájukat veszítő kötőszövetek, az elhasználódó ízületek, a ritkuló vagy őszülő haj nehéz leckéjével kénytelen megküzdeni, hanem szellemének egyszeriségével is. A végtelenségbe kilőtt nyílvessző vagy a végtelen labirintus a megoldás? Az élet teljességének tudatos megélése, vagy az apró örömök és gondolatok elraktározása az emberi élet szépen megmunkált labirintusának beugróiban jelenti-e a megoldást?  Ha Pilinszkyre gondolok, akkor azt látom, ez a kettő egy: az emberi élet öröklétbe futó, nyílegyenes labirintus.
Mi véd az időtől, mi véd a haláltól? Mi az a minden eszköz, amivel az élet forró folyosójának nyílegyenes labirintusában az örökkévaló időt megteremti az ember? Én a másik emberre gondolok. Az emberi kapcsolatokra, a beszélgetésre, az érintésre, a szeretetre. Az ember egyedülségében nem örökkévaló, de az élete mások által, a másik által mármint, örökkévalóvá tehető. Amikor megérintek valakit, amikor beszélgetek valakivel, amikor szeretek valakit, az én nyílegyenes röpülésem közben végeláthatatlan, örök labirintusokat teremtek abban a másikban. Ezekben az általam teremtett örök labirintusokban aztán mindig benne élek, és a másik is mindig bennem él az általa teremtett örök labirintusban. Aki szeret, örök életet teremt. Aki törődik másokkal, megmenekül a haláltól. Aki beszédbe elegyedik a másikkal, a múló időt fegyverzi le.