Otthon

Krasznahorkai új regényét olvasva azon gondolkodom, minden kilátástalanság, minden reménytelenség ellenére is miért kel fel az ember új erővel minden reggel ebben a pusztává lett világban. Nem is nagyon tudok másra gondolni, mint hogy isteni szerencsénk van azzal, hogy ebbe a barátságos naprendszerbe születtünk bele.
A kora reggeli napsütésnél reménytelibb, biztatóbb dolgot semmiféle Isten vagy biokémiai felelős nem tudna kitalálni a mi kis energiaháztartási rendszerünknek. Hogy Isten küldi-e a napfényt, vagy ez egyszerűen csak van, fizikai szükségszerűségként, nem fontos.
Süt a nap, megvilágítja a szemben lévő ház falát, ahol szomorú és vidám, fiatal és öreg emberek ébrednek, és minden szomorúságuk vagy vidámságuk, öregségük vagy fiatalságuk ellenére ugyanolyan sejtszintű életörömmel nyújtóznak egyet az ágyukban. Itthon vagyunk ezen a bolygón, és ha süt a nap, nem vágyunk hideg és fénytelen csillagközi utazásokra.
A szeretet napsütés, öröm, remény. A szeretet naprendszere az otthonunk az idők kezdetétől az idők végezetéig. Vagy ha úgy jobban tetszik, a mi időnk kezdetétől a mi időnk végezetéig. Minden ami szeretet nélkül van, sötét, kietlen puszta.