Namindegy

Kedvesen unott, mindenmindegy hétfő reggelre ébredtem. Tegnap kijavítottam egy rakás dolgozatot, készültem az óráimra, meg mostamvasaltamfőztem. Ilyesmik. Ehhez képest ma nem sikerült egy filmet átmásolni a háttértérra, ezért viszem a saját gépem órára. Ebben csak az a jó, hogy én legalább első két órában tudom, mit csinálok, mert aztán attól tartok, erőt vesz az iskolán a spontán, heti őrület.
A héten nagyszabású rendezvény lesz, aminek a szervezése eléggé hajaz a Krasznahorkai regény érkező bárójának tiszteletére rendezett ünnepi mindenfélékre. Ésszerűség nem sok várható, utolsó pillanatos döntések annál inkább. Gondolom, koncepcionálisan az életem és vérem a szkóláért jegyében. Hát tényleg, hű, de kár, hogy holnap délután központilag evakuál engem a kormányzati tájékoztató ebből a tébolydából. Lehet, hogy szar alak vagyok, de örülök neki. (Pedig a tájékoztató sem lesz az a szuper elfoglaltság.)
Namindegy, az a lényeg, hogy bár újabb iskolai és egészségügyi akadályverseny veszi kezdetét ma megint, minden nyűgömmel egyetemben is próbálok örülni dolgoknak. Hol sikerül, hol nem. Leginkább hol nem.
Más. Krasznahorkai regénye mérhetetlenül fáraszt. Minden egy mondatba sűríthetőt húsz oldalban mond el. Értem én, hogy karakterleírás, meg gondolatfolyam, de rég láttam már ennyi szót leírva. Hát a stílus, tudom. Nem lesz ez a regény a szívem közepe, még ha jó is. Az olvasáshoz mégiscsak szükségeltetik valami közös rezonancia. Ulickaja jut eszembe. Ő is nagyon sokat beszél.
Más nincs. Elhanyagolom a jógát, ami rossz. Nőgyógyászhoz megyek megint, ami szintén. Többet kellene sétálni.