Ne tekintessenek

Bocsánatot kérek és megbocsátok.
Annyi bántás van, annyi hiba, annyi tévedés. Ma este és holnap engedtessen el mind.
Próbálom értelmezni a Kol Nidré szavait, mert ahogy a katolikus keresztény hagyomány bocsánatát, úgy a zsidóság Engesztelő Napját is nagyon szép dolognak tartom.  Az ember ugyanis hibázik, és ez alól, azt hiszem, nincs is kivétel. Nem várja a hibáktól mentes életet tőlünk senki, de talán azt igen, hogy a bennünk lévő erkölcsi érzéket ne hagyjuk figyelmen kívül.
Fogalmam sincs, az ember tanulja-e a jót vagy így születik, a társadalomtudomány nyilván az előbbire fogadna, én meg arra, hogy van bennünk valami velünk született mérce. De ennek most nincs jelentősége, mert akárhogy is van, én azt hiszem, az ember igenis felelős azért, hogy önmagában a Jót megőrizze, a Rosszat pedig, hát nem, ki nyilván nem irthatja teljesen, de legalábbis ésszerű keretek közt tartsa.
Talán az egyik legfontosabb dolog, hogy az ember tudatában legyen, mikor bánt, és mikor bántják. Bántani nem helyes, de épp annyira nem helyes hagyni, hogy mások bántsanak, sőt az sem, ha önmagam bántom. A bántás nem csak a fájdalom miatt baj, amit okozunk, vagy amit elszenvedünk, hanem azért is, mert elvonja a figyelmet a Jóról, arról az örök értékről, amiért és aminek beteljesítéséért az egyes ember megszületett.
Megőrizni magunkban a Jót nagy feladat. Elég sok mindent el kell hozzá engedni. Lehet, hogy mindent el kell hozzá engedni: a fogadalmat, a tiltást, az esküt. Minden szót, amit meggondolatlanul kimondtunk, minden bánatot, amit őrizgetünk, és minden haragot, ami megkeseríti az életünket.
Fogadalmaink ne tekintessenek fogadalmaknak, tilalmaink ne tekintessenek tilalmaknak és esküink ne tekintessenek esküknek.

(A zenét és a gondolkodást Gonda Julinak köszönöm.)