Lily

Vannak restanciáim az életben, és Lily az egyik ilyen nagy restanciám. Amikor évekkel ezelőtt megismerkedtünk, nagyon határozottan kijelentette, hogy nem szeretne összebarátkozni velem, mert akit megkedvel, azt nehezen engedi el.
Aztán másképp lett, hát ilyen az ember, nem mindig tudja magát tartani az elhatározásaihoz. Összebarátkoztunk, és valóban nehéz volt elválnunk egymástól, amikor eljöttem.
Tegnap írt M., gondolom a politikai helyzet izgatta, akart valami belső nézőpontot, magyarázatot, de ahogy ő sem tudja megmagyarázni Trumpot, én se nagyon tudok okosat mondani a hazai viszonyokról, már azon kívül, hogy szégyellem magam.
M. mondta, hogy sokat beszélgetnek mostanában Lilyvel rólam, és hogy hiányzom, meg hogy kellene írnom végre neki, mert nagyon örülne. Ha jól sejtem, akkor ez nagyjából azt jelenti, hogy hetek óta nem alszik rendesen, és nyilván nem is eszik megint. hogy a haját olyan szigorúan fogja össze, mintha a fejére lenne cementezve, meg hogy idegességében két percenként simítja végig a szoknyáját tanítás közben.
Nekem is nagyon hiányzik mostanában, úgyhogy összeszedem magam, és írok egy szép hosszú levelet, és őszintén megírom neki, hogy azt a szegletet a szívemben, ahol ő lakott, még mindig neki tartom fent, nem költöztettem oda senkit. Írok majd neki arról, milyen jó volt, amikor vasárnap reggel autóba ültem, és elindultam, hogy találkozzam vele, meg arról a lassú, balos kanyarról, ahol mindig kisütött a nap.
Más nincs. Kellene már megint, hogy BH Krasznahorkait olvasson fel nekem valami kanapén vagy padon, mert amúgy más kegyelmi állapotot most nehezen tudok elképzelni. Ezt viszont nagyon.