Színek

Megint szeretem az őszt. Gyerekként persze másképp szerettem, akkor inkább a zárt cipők otthonos melege, az úton elém guruló vadgesztenye, meg a fák mellett halomba söpört sárga levelek miatt. Kamaszkoromban, jó melankolikusként, a sírkertek szép, ködös alkonyata, meg a rothadó avar illata töltött el örömmel. Manapság, na ez minek az előszele vajon, a színek hoznak lázba az őszben: a minden tárgy mézszínű. édes árnyéka, a vörös, a narancs, az arany odaadó szeretete, amivel az ősz az élet barátságos melegségére emlékeztet a tél hideg, racionális és ellentmondást nem tűrő szürkéje előtt.
Pontosan emlékszem, hét éve ilyenkor láttam életemben a leggyönyörűbb színekben pompázó erdőt valahol Scranton előtt az autópályáról. (Azt olvastam, van annak valami kémiai oka, hogy a világon Pennsylvaniában a legszínesebb a fák lombja ősszel, de már nem emlékszem, mi az.) A mai napig sajnálom, hogy nem fényképeztem le azt a csodálatos, élő festményt, de úgy látszik, hét év, meg sejtmegújulás ide vagy oda, a színek örökre belém ivódtak.
Más nincs. Jó volna sétálni valami őszi erdőben, de egyelőre inkább csak pihenek. És hallgatom ezeket a kedves, amerikai fiúkat.