Meg

Tegnap annak a Krasznahorkai regénynek a címe jutott eszembe, amit (szintén) nem olvastam, hogy Megy a világ. Ezt most úgy értem, hogy valahogy megy. Csikorog, nyekereg, mindjárt szétesik, de megy. Hát ez a mániánk, hogy a dolgoknak menniük kell. Mondjuk én ebben nem vagyok biztos. Lehet, hogy néha jobb volna megállni, és feltenni azt a kérdést magunknak, amit KL a facebookon olyan szép és keresetlen trágársággal szokott néha, hogy: #hol_a_kurvaistenben_élünk? (Márelnézést.) De tényleg. Van erről bárkinek a leghalványabb lövése is?
Nem a világra, meg a kozmikus csakraharmóniákra gondolok, mert az rendben van, abban én is bízom, hogy majd szépen, univerzumkompatibilisen bomlok atomjaimra, de hogy azt azért van, aki végiggondolja, hogy mit csinálunk mi itt nap mint nap? Ez így tényleg rendben van? Szar, de... hát nem is tudom befejezni ezt a mondatot.
Megy a világ előre, megy a fenét, toljuk, vonszoljuk, szerintem már út sincs régóta, a kocsinknak már kereke sincs, csak vonszoljuk magunk után a kietlen pusztában ezt az elgyötört roncsot, nyakunkban kötél, mégis úgy csinálunk, mintha valami fényes autósztrádán száguldoznánk egy vadiúj terepjáróval. Nem tudom megfejteni, hogy miért. Egy országnyi idióta volnánk? Rossz erre gondolni, aztán mégis igaz lehet.
Én például bemegyek a munkahelyemre és tanítok a folyosón, miért vajon, ki tudja, miért nem mondom, hogy elég, nincsen ehhez már több türelmem, meg fizetek ötszáz forintot a bérletpénztárban, mert ŐK rossz bérletet adtak TSB anyukájának, én meg becseréltem két diákbérletre (á 250 Ft), és nem cirkuszolok tíz percnél tovább, mert amúgy is bekéretőztem a sorba. És kitöltöm az ezer (!!) forinttal magasabb családi pótlékért (most, hogy egyetemista a gyerek, ennyivel megtámogat az állam, hűdejó) a következő nem tudom, hány nyomtatványt is, mert kell a pénz, és ötödször is leírom a kurva bankszámlaszámom a hivatalnak, ami eddig is oda küldte a pénzt, nem máshova, és eddig is tudta az összes gyerekem TAJ számát és születési idejét. (Ja igen, és amíg ez intéződik, addig semennyi családi pótlékot nem kapok természetesen.) És akkor még egyik gyerekem iskolájáról sem mondtam semmit, pedig gyönyörű történeteim vannak.
Annyira azt kellene már mondani, de nagyon komolyan, hogy elég volt. Meg vagyunk mi bolondulva.