Nemeuklidészi

A mai nap legfontosabb eseménye, hogy Mihály beért engem életkorban. Ez persze csak amolyan számmisztika, hiszen az életkori együttállás nem tart tovább 24 óránál, de nem baj. Hiába gondolkodtam, még nem találtam ki, mit is kap tőlem, ötlettelen ember lettem, de tegnap azért együtt kávéztunk hármasban, és ez végre megint olyan volt, mint amilyenek az együtt töltött napjaink egyébként szoktak lenni; békés, intellektuális csevegéssel és szeretettel teli órák. Én bezzeg ajándékot is kaptam, csupa hasznos dolgot: alkoholt, jegyzetfüzetet egy szál  pannonhalmi levendulával és egy különös fényben csillogó, zöld kőből készült kis keresztet. Hogy igyak, hogy írjak, és, gondolom, hogy mindeközben mégse feledkezzek meg Istenről.
Ami az intellektuális csevegést illeti, a kávézóban Mihály TSB kérésére elmagyarázta nekünk a nemeuklidészi geometria alapkoncepcióját, amit most valahogy abszolút könnyen meg is értettünk. A lényeg a sík értelmezésében és a párhuzamosokban lakik, mondta Mihály, mi pedig félgömböket képzeltünk magunk elé, meg a kozmoszt, és a világűrben utazó fénysugarakat.
Azt hiszem, végeredményben hármunk barátsága is ilyen nemeuklidészi geometria, narancshéjból kivágott gömbháromszög, ha tetszik, mert mindig egy kicsit máshol vagyunk a térben, de ennek ellenére összetartozunk.
Szeretek velük lenni, mindig erre jövök rá, mert okosak, szépek, és mert a szívük sem vékony papírból kivágott szabályos forma, hanem... hát olyan emberi. Szeretem azt is, ahogy együtt öregszünk, és hogy bár ez mindhármunkat másképp zavar, végeredményeben meglehetős békességben élünk a ténnyel, hogy a testünk már nem olyan engedelmes, mint régen, hogy az emlékezetünk kissé lyukacsos, és hogy ugyan mindhármunkat más szelete érdekel ennek a világnak, úgy tudunk párhuzamosak lenni, hogy meglehetősen gyakran találkozunk. Ezt persze nem tudom, hogyan tudnám vizuálisan leképezni, de mindegy, nem  is ez a lényeg. A lényeg mi magunk vagyunk, az univerzum nemeuklidészi csodái.
Más. A hét orvososdival és szorongással telt. Végül csak jövő héten kell kórházba mennem egy újabb, államilag finanszírozott Ozora kedvéért, de már a gondolatát is utálom; öreg vagyok én már a kényszertripekhez. Arról nem is beszélve, mennyire elegem van a hazai egészségügyi ellátásban általánosságban megtapasztalható szörnyű dilettantizmusból is. Ettől függetlenül nyilván minden a lehető legnagyobb rendben lesz, cuki lesz az altatóorvos, hallgatunk majd egy kis rappet az engem operáló rezidens kedvéért elalvás előtt, valamint nem fog szerteszét hasadni se a fejem, se az altestem ébredés után. És boldogan élünk mindannyian, míg meg nem halunk.
Más nincs. Ma mindenképpen el kell menni sétálni, mert szép színesek lettek odakint a falevelek.