Túl közel

"Húszezer felkelés, húszezer lefekvés...
és hogy mind én vagyok-e?"
Fekete Anna

A szép, arany októberből szürke, takony időbe jöttem haza. Hátrafelé vitt a vonat egy elmosódni készülő, bizonytalan múltba. Mintha kinyújtotta volna utánam vékony, hullaszín csápjait az a másik valóság, amiben az öröm helyett már csak a fáradtság tölti ki a testem. Közlekedőedény vagyok. Közlekedik bennem a bánat.
Van, hogy csak úgy elveszik egy ember, mondta tegnap BH. Hát van. Mennek a sűrű, színtelen erdőben, mennek éjjel, és mennek nappal, nincs ágyuk, nincs fedél a fejük felett, nincs a gyomrukban meleg étel, nincs gyomruk se, a szemhéjuk pergamen, nincs fény, amit kizárhatnának, ha lecsukódik is nyitva van. Nincsenek álmaik, az alvást nem ismerik, a napokat nem számolják. Nincsenek napok.
Mostanában keveset alszanak az emberek. A napok hártyabőre alá kúszott a nyugtalanság. Várakozunk. Ül a fiú az órámon, csukódik a szeme, nem alszik mostanában. Nem rosszul, sehogy. Szed rá valamit. Az emberek szednek dolgokat, hogy aludni tudjanak, aztán mégsem alszanak, mert a szemhéjuk alatt ugyanazok a halottak és ugyanazok az élők kísértenek, mint a lassan sötétbe takarózó nappalok során.
Esik vagy fúj. Sötét van vagy piszkos szürkeség. Nincsen vége az el sem kezdődő napoknak. Túl közel vannak a lovasok.