Ajtók

Ma szeles nap van. Sokat dolgozom.

Bár nem terveztem, hogy hétvégén bárhova is kimozdulok a rengeteg határidős munka miatt, tegnap délután Rose elcsábított egy rövid kirándulásra egy aprócska sváb faluba. Csak sétáltunk egyet a napfényben, fotóztunk, beszélgettünk, aztán hazajöttünk.

Feked, mert így hívják a kis falut, egészen sajátos építészeti stílust tudhat magáénak. Mária Terézia idejében települhettek be a németek ebbe a faluba, és (ha jól értem) a mai napig csak svábok élnek itt. Nem is házasodnak kívülről, őrzik az integritást, meg, ahogy így elnéztem, a vagyont. Hosszú, magas házak, sajátos, üvegberakásos kapuk, faoszlopos tornácok, jó karban lévő melléképületek.

Bár a falut nem fenyegeti elnéptelenedés, az utcákon nem volt ember, a kapuk, az ablakok zsaluja mind zárva. A falu, bár nyilván nem barátságtalan emberek lakják, elzárkózik az idegenek elől. Az járt a fejünkben, mennyi különös emberi sors lehet a kapuk mögé zárva. Nekem az jutott eszembe erről, itt aligha lehetett elválni a vagyon miatt, aligha lehetett szegény lányt hazavinni, és hogy az ablaktáblák mögé mennyi keserűség vagy éppen öröm záródott be. És hát szeretőt tartani sem lehetett, az is biztos, ki kockáztatta volna meg, hogy végiglopakodik a falu szeme láttára a hosszú gangon. Itt nem volt unalomból, szórakozásból dugás, ha itt volt valami, az csak végtelen szenvedély és mindent feláldozni kész odaadás lehetett. Ha egyáltalán lehetett.

Hazafelé a kocsiban az őszinteségről beszélgettünk Nádas kapcsán. Arról, hogy alapvetően mindketten az őszinteség hívei vagyunk, de az nehéz, amikor valaki a fájdalomig megy el ebben is. Nehéz kérdés, hol a határ az őszinteség és a könyörtelenség között.