Tulajdonképpen

Alig tudtam elaludni éjjel, borzalmasan viszketett az alkarom, ahol az ismeretlen rovar (skorpió?) megcsípett. Órákig vakartam a feldagadt, vörös bőrt, míg a végén már hozzá sem lehetett érni. Amikor végre elaludtam, nyugtalan álmaim voltak távoli sírokról és halott utcagyerekekről, reggelre pedig kiszáradt a szám, és megint fájt a fejem.

Olvasom ezt a haditudósítót, és bár soha életemben nem jártam se a Gázai övezetben, se Kairóban, elég jól értem a valóságát. Messze vagyok tőle, de minden ismerős, mert az álmatlanság, ezek szerint, hasonló világokat teremt.

Jászberényi jól ír, és tényleg nem hasonlít egyetlen kortárs magyar íróra sem, inkább tűnik egy csendes amerikainak. Bár, most hogy ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy mégis hasonlít valakire, egy soha nem látott férfira, akitől régebben néhány levelet is kaptam, és akit ilyen magában valóságot megélőnek tudok elképzelni, mint Greene-t és Jászberényit.

Közben pár napja az is eszembe jutott, mi is ilyen harctéri tudósítók vagyunk tulajdonképpen, dolgozunk, kockáztatjuk az életünket a mindennapokban, aztán van pár csendes, tűzszüneti nap, amikor találkozunk. Lehet, hogy bakancsban és katonai gyakorlóban kellene járnunk, cigiznünk kellene, meg vedelni a viszkit.

Más nincs. Tényleg elviselhetetlenül viszket a csípésem.