Reality

Tegnap nagy meglepetésemre kiderült, hogy toleránsabb ember vagyok, mint hittem. A laktózterheléses vizsgálaton teljesen jól bírtam a laktózt. Fogalmam sincs a jelenség orvosi vagy egyéb hátteréről, de ahhoz képest, hogy össze-vissza rettegtem, mi lesz, ha valami súlyos tüneteket produkálok, nagyon elégedett vagyok. Majdnem tíz évig éltem úgy, hogy laktózérzékeny vagyok, és most lehet, hogy mégsem. Akkoriban egy csomó vizsgálaton voltam, végül, kizárásos alapon, a háziorvosommal arra jutottunk, nyilván laktózintolerancia. Ebben a tapasztalat megerősített minket, a laktóz elhagyásával ugyanis megszűntek a tünetek.

Hogy a laktáz enzimjeim kipihenték-e magukat, vagy eleve az egész diagnózis téves volt, már sosem fogjuk megtudni, de nem is baj. Azért amíg nem jön meg az eredmény, addig nem vetem még bele magam a tejszínhabos sütemények világába, de egészen meghatódtam a gondolatra, hogy esetleg megint ehetek dobostortát. Van élet a laktózérzékenység után is.

A vizsgálat amúgy elég középkori módszerrel zajlik tényleg, de legalább volt egy kényelmes szék, amiben üldögéltünk a sorstárssal. Szegény nagyon megszenvedte a vizsgálatot. Az állapotok persze a hazai egészségügyi állapotokat mutatták. Zsúfoltság, elnyűtt nővérek és orvosok, türelmetlen betegek, egy-két nagyképű és fontoskodó főorvosúr. A helyiségben a falon bazi nagy plazmatévé, amiből üvöltött a TV2 Mokka című reggeli műsora. Azt hiszem, az egész beavatkozásban ez volt a legborzalmasabb dolog.

Én rég láttam tévéműsort, pláne ilyen reggeli szórakoztatót, melynek célközönsége a nyugdíjas és az otthon gyereket nevelő anyuka, de ha valaha is tévét akarnék venni, erre az élményre fogok visszaemlékezni. Én ilyen felszínes, semmitmondó, ostoba, sőt olykor beteg műsort életemben nem láttam. Volt benne szó a nőkre szülés után nehezedő pszichés nyomásról (vö. instamami!) például. Pár Barbie-ra maszkírozott fiatal nő azon sóhajtozott, hogy hű, de igen nagyon nehéz. Aztán volt valami riport óriásmellűre plasztikázott nőkről, az egyik be is mutatta, hogy kell plüssökkel meg a kutyájával hason aludni, és végül egy pasi, akinek meggyőződésem szerint sürgős orvosi segítségre lett volna szüksége már sok éve, arról mesélt, ő már akkor kinézte magának a csaját, amikor az kilencéves volt. És ha ez nem lett volna elég, voltak híradóblokkok is.

Az jutott most eszembe, lehet, hogy a műsor láttán sokkot kapott az agyam, és menekülési reflexként bekapcsolta a laktózbontást.

Más nincs. Ma már dolgozom, miután a kórházban hülyének néztek, hogy képes voltam egy napra táppénzt kérni. A magyar valóság és ami mögötte van. De legalább már nyár van.