Otthon

Mindenki otthon van valahol, még az is, aki folyton úton van. Az emberség az otthonunk, gondolom én, pedig nem mindenki látszik embernek. Van, akikbe a kegyetlenség költözött be, és kitúrta a szeretetet. Talán ők mégiscsak otthontalanok.
Ez most arról jutott eszembe, hogy nem kapott engedélyt az a civil szervezet az ételosztásra a megszokott helyen, amelynek néha önkénteskedem. Azt még nem tudom, hogy sehova sem kap, vagy csak egy másik helyre, de már megszokták a vendégeink, hova kell jönni, tehát ez mindenképpen baj. Le a civilekkel, gondolom; aki éhes, maradjon is az, a hajléktalanok és a nagycsaládosok is. Nem nagyon tudok elképzelni indoklást, csak az üres, embertelen szíveket. Mit gondol az, aki nem hagyja, hogy a rászorulókon más segítsen? Vagy nem gondol semmit, csak fél.
Arra gondoltam, ha a félelmet le lehetne győzni, az emberek újra hazatalálnának saját emberségükhöz. Ez nyilván egy romantikusan naiv gondolat, mert az is lehet, hogy vannak, akik szeretnek félni, és ragaszkodnak ahhoz, hogy megnyomorított lélekkel éljenek. Vagy sosem próbálták másképp.
A vers egyetlen, akár az élet. Ki a fasz tud számolni hétmilliárdig?  - írta Vencel bölcsen. Az ember azt az egyetlent kell őrizze, ami a sajátja: önmagát. És jól meg kell őriznie a szeretetben, a szerelemben, a barátságban. A pénzben nem lakik emberség, azt őrizni, halmozni, azért másokat bántani a legnagyobb szomorúság.
Más. Mindig újabb terveket eszelek ki. Lehet, hogy már nem szokom le a tervezésről soha, nem tudom. Az a legújabb tervem, hogy több időt töltök a barátaimmal és önmagammal. Lassan már TSB-vel is csak azt a néhány szót váltom, amit iskolába menet a kocsiban. Nem helyes. Ezek a vizsgaidőszakok mindig olyan túlterheltek. Muszáj csinálni valamit, ami barátságos. A fene akarja halálra dolgozni magát. Otthont akarok teremteni.
Ma este lesz rádióműsor. Római emlékek. Lehet, hogy érdemes meghallgatni.