Jókedv

Tegnap este kinevettük a halált. Ebben vagyunk a legjobbak, azt hiszem, meg az őszinteségben, mert amikor együtt vagyunk, mindig lehet mindenki az, aki, és kertelés mondhatja, amit gondol, ami kikívánkozik belőle. Ha úgy tetszik, lehet sírni, meg lehet nevetni, lehet vitatkozni is, és nyugodtan meg lehet mondani a másiknak, ha úgy gondoljuk, hülyeséget beszél. Ezen aztán hálistennek senki nem sértődik meg, mert mindannyian tudjuk, hogy négy olyan különböző ember vagyunk, akik különbségeik ellenére is megingathatatlanok az egymás iránt érzett szeretetben. Igazi moai ez. Én az életemet bíznám bármelyikükre, és bármikor bármit megtennék értük.

Ebben a formánkban ugyan havonta csak egyszer találkozunk, de így legalább van mindig újdonság is. Most például mindenkinek volt mit mesélni, viharos és szorongásokkal teli hónap volt az utóbbi, persze kinek-mi, kinek csak viharos, kinek szorongásokkal teli.

Én például elég komolyan elkezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy megöregszem és meghalok, és bár soha nem érdekelt az életkorom, az utóbbi hetekben rám tört az ötvenéves-válság. Na most akármennyire is nevetséges ez, mert tényleg az, az ilyen típusú szorongások eléggé haza tudják vágni az ember kedvét, mert beeszik magukat minden csendes pillanatba, minden elalvás előtti és ébredés utáni percbe. Életközép-válság ez na, nincs mit szépíteni rajta. Ilyenkor vagy szerez az ember magának egy jó pszichológust, vagy őrült módon beleveti magár valami sporttevékenységbe (ide számít a súlyosan fiatal szerető is), vagy idétlen ruhákban kezd járni, esetleg igazolást keresve az elkerülhetetlenre, megöli magát (méreg, baleset, betegségek). Na most nekem ezek a megoldási lehetőségek sosem voltak különösebben szimpatikusak, úgyhogy maradtam annál, amit magam számára a leghasználhatóbbnak éreztem mindig is: a barátaimnál.

Tegnap este ez az én halálfélelmem is téma volt persze, meg még sok minden más is, és örömmel mondom, bár azért csak óvatosan, hogy a rengeteg nevetés miatt sokat oldódott bennem a szorongás. Kinevettük a halált, és működött. Kinevettük az én halálfélelmem, TSB műtét miatt érzett szorongását, aztán részletesen megbeszéltük a temetésünket, és ettől az egész hirtelen olyan elmondhatatlanul vicces lett, hogy ez az én egész kőkemény válságteóriám szanaszét foszlott.

Jó, hogy van nekem ez a három nő. Tényleg nem tudom, mi lenne velem nélkülük, de valószínűleg rettenetes sok hülyeséget csinálnék az életben.