Annyira

Annyira jól szórakozom, de tényleg. Biztos a vesztedet érzed, mondta anyám mindig gyerekkoromban, ha sokat nevettem, úgyhogy lehet, hogy igaza van, és tényleg a vesztemet érzem. Esetleg másokét.

Nem szoktam tévét nézni, a híreket is csak óvatosan olvasom (baszki hamarosan ötven leszek, nem akarok én sztrókot kapni), de amibe tegnap botlottam, az tényleg annyira a mindenen is túl van, hogy hangosan röhögtem. Vannak ezek a furcsa, hát nem is tudom, pontosan hogy is kellene hívni őket, mert férfinak nem szívesen, embernek se nagyon, mert a homo sapiens kritériumainak nem nagyon felelnek meg, szóval vannak ezek a nyilatkozók. Azt mondják, amit mondanak nekik, hogy mondani kell. Erre alkalmasak. Lejátszóeszközök. Nem gondolkodnak, beszélnek.

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem kezd el röhögni ez a pasi a saját hülyeségén. De tényleg. Hát ki bír ilyen falrengető ostobaságokat kimondani úgy, hogy közben egy arcizma sem rándul? Ezt annyira el tudom képzelni, hogy egyszer csak megáll nyilatkozás közben, felnéz a papírjából, és azt mondja: Jaj, baszki, hát csak szívatlak benneteket. És mocskosul elkezd röhögni, de úgy, hogy még a könnye is kicsordul.

Hogy mégsem ez történik, az azért lehet, mert az ilyen nyilatkozó emberek marhára félnek valamitől. Hogy mitől, azt nehéz megfejteni. Mi az a paranoid félelem vajon, ami minden lényeges gondolkodási műveletet blokkol az agyban? Valami neurológiai kór lesz ez.

Azt hiszem, megint Hannah Arendtet fogok olvasni. Meg akarom fejteni ezt a jelenséget.

Más. Hihetetlenül nyugodt az élet az iskolában. Mióta Bridget elutazott, teljesen élhető a munkahelyem. Szeretném, ha lenne egy ilyen csereprogram, hogy az elviselhetetlen főnököket áfonyapálinkára cserélnénk egy kormányzati program keretében. Kicsit rá kellene fizetni, de szerintem a kollégáim is áldoznának erre.

Amúgy más nincs. Dolgoznom kell.
Zenének egy nagyon jó nő van mára.