A szeren

zeneszerkesztővel kreált blues  (Halász Pál)

Együtt lógunk. Ha Karinthy még élne, lenne egy írása, Lógok a neten címmel, de már nem él. Mármint az a Karinthy, mert egyébként más Karinthyk vannak, gondolom, szép számmal. Még olyan is van, aki ír ... mindegy.
Szóval együtt lógunk a neten, de mivel ő fordítva él, általában nem találkozunk össze a hálón. Ő akkor tölti ott az idejét, amikor mások alszanak. Ez, ha jól értem, csak részben szokás, inkább fiziológiás jelenség. Engem nem zavar egyébként, csak emiatt időben ritkán fedi egymást az információs óceánon való barangolásunk. Talán ha kéthetente egyszer, és akkor sem mindig szoktunk beszélgetni, inkább csak mondatokat ajándékozunk egymásnak, szép gesztus, bár nem a gesztus miatt, inkább, mit tudom én, jövünk-megyünk, rátalálunk egy mondatra, és az jut eszünkbe, ez pont jó volna a másiknak, pont neki való. Amikor pedig elénk kerül a háló, felakasztgatjuk szépen a talált mondatokat, egyiket a másik mellé, alá vagy fölé, (vannak köztük dühösek, meg egykedvűek, de azért többnyire érdekes, különös mondatok ezek), a másik meg leakasztja őket, amikor éppen arra jár. Aztán hazaviszi, nézegeti, teszi őket jobbra-balra, van, amelyiket kiteszi az ablakba, másokat fotelbe ültet, és könyvet vagy sört ad a kezükbe, hogy elszórakoztassák magukat az este hátralevő részében.
Amikor azonban, nagyon ritkán, mégis összecsúsznak az ébrenléti periódusok: ő nem éjfélkor kel, én nem tízkor fekszem, és kedvünk is van hozzá, akkor beszélgetünk. Nem valós beszélgetés ez, de ha az embert olyasvalakivel hozza össze a sors, aki amúgy sem a valós világban éli az életet, akkor ennek aligha van jelentősége.
Szóval együtt lógunk. Néha. És akkor olyan ez az együtt töltött idő, mint egy IQ bajnokság és egy kőkemény pszichoterápiás ülés egyben.  Minden vessző, minden gondolatjel fontos, értelmezhető, értelmezendő és valós idejű rejtély. Utazás a koponyánkon belül. EEG szavakba fordítva.
Nem könnyű összerakni, amit a fű vagy a pszilocibin meghagy a szavakból, és azzal is tisztában vagyok, hogy csoda, hogy még hagy valamit egyáltalán, de amikor egy mondat végére érek, akkor az már majdnem olyan, mintha Jim Morrison ugrott volna be egy cigire a túlvilágról,
Sose láttam, és zakkant, mint a hétszentség, mondaná apám, de fontos barát. Azt hiszem, talán két olyan embert ismerek, akiben szemernyi önzés sem lakik, és aki valóban végezne velem, ha úgy adódna, hogy erre kérném. Meg kell őket becsülni.