És elment

"Az valóságos rejtelem, hogy minden testnek [van] vége, és hogy minden léleknek van vége."
Zohár

Bizonytalannak érzem az ébredést a grafitszürke a reggeleken, mert elmosódnak a tárgyak körvonalai odakint és idebent is, az idő meg alattomos zsinór, a bokámat öleli, de a lépés kényelmes távolsága előtt visszaránt.  Azt is gyakorolni kell, hogy addig lépjen az ember, amíg az ideje engedi.

Várom a kiáradó szentlelket, várom egy órát, várom kettőt. Fekszem. Arra gondolok, a savászana például alkalmas lehet a Lélek fogadására, hátha nagyobb kedvvel jön, ha a mindenség holt részének tettetem magam. Amikor megunom az ágyat, átülök a fotelba, ott várom tovább.

Pizsamanadrág van rajtam. Vettem, illetve úgy kell mondani pontosan, hogy turkáltam. Pedig nem turkáltam, egyszerűen csak felvettem a láda széléről, a sok ruha közül, mert magányosnak éreztem, és mert az alján, a boka körül, apró virágok kergetőznek rajta.

Van, aki utálja a használt ruhát, még a gondolatot se szívelheti, hogy a ruha előtte más testéhez ért, én éppen fordítva vagyok ezzel. Én nem szeretem az új ruhákat, mert kidörzsölik a bőröm, feszülnek, lázadoznak, megkeményítik magukat, a szemtelenebbje meg még szúr is. Szeretek olyasmit felvenni, amit más már viselt előttem. Jó érzés, ha valaki már megszelídítette az anyag ellenállását, már megküzdött vele, ilyenkor hozzám már csak simul az oldalvarrás. (Borbély zöld pulóvere jutott eszembe. Talán ő is ezt szerette benne,)

Térjünk vissza a Szentlélekre, ami egyébként velem kellene hogy legyen egy ideje, de nincs. Nem is emlékszem, hol hagytam el, talán azt is a költözködés alatt, de Kun Árpád regényének elbeszélője jutott eszembe erről. Ő mondja, hogy a messzi útra kelőket olykor elhagyják, megelőzik a szellemeik. Néhányukkal találkoznak majd megint, másokkal nem.

A Zohár mai idézete az És elment fejezetből való. (Nem csak sorrendben olvasom a fejezeteket, szürke reggeleken fegyelmezetlenül elkalandozom, de ebben a könyvben kalandozni is jó.) A fejezet így kezdődik: Jákob pedig elment Beérsebából. Sok mindenről van szó ebben a részben: elutazásról, bolyongásról, jóslatokról és álmokról, férfiakról és nőkről, és természetesen az elmaradhatatlan angyalokról. Amikor Jákob elindult, egyedül volt, de aztán eljutott egy helyre. Ott aztán szembejöttek vele az Isten angyalai. És monda Jákob, mikor azokat látja: Isten tábora ez.

Azt hiszem, az írás magyarázatának tanulsága az, hogy nem lehet mindig csak várni, mindig hagyni, hogy más szelídítse meg a világot helyettünk. Néha egyszerűen fel kell kerekedni, el kell menni Beérsebából vagy ahol az ember éppen van, és addig kell menni, addig kell vándorolni, még kétségek közt is, míg az ember otthonra nem talál újból. Hát jó, a pizsamanadrágot esetleg el lehet vinni magunkkal.

Az élet figyelmeztető jel. A test és a lélek végességének ellenére az örökkévalóságra figyelmeztet.