Ítélet

Ma reggel újabb kitárt karú rovarkrisztus mered rám a szék mellől. Mindennapi megváltónkat, ha kérhetlek, Uram.

- Ezt akarod? - nézett rám meglepetten. - Egy gyereket?
- Isten adta, - mondom bizonytalanul, mert nem tudom, a szex értelmezhető-e ajándékként egy pap számára.
Nem mond semmit, csak áll. Gondolkodik.
- Tényleg ezt akarod? - kérdezi újra, és látom kidagadni az eret a halántékán. Sosem gondoltam, hogy tud dühös is lenni.
- Szerinted akarhatok mást?
- Nem.
- Akkor miért kérdezel?
- Mert tudnod kell, mit akarsz.
- A gyereket akarom.
- Tudod, hogy mit gondolok erről, ugye?
- Tudom.
- De adhatod Istennek is. Add az egyháznak. Még nem késő, beviszlek a kórházba. Megmondjuk, hogy rosszul lettél, aztán ... Nem kell megtudniuk. Senkinek sem kell megtudnia ...

A kitárt karú csótány megrándul a földön. Uram, miért hagytál el engem?

- Tamás, ma már senki nem lesz pap.
- Én is az vagyok.
- Te más vagy.
- Én is férfi vagyok.
- Hát az attól függ, ki a nő, nem?
- Persze.
Mosolyog, mert igazam van, és mert nem én vagyok az a nő, de a nő, akitől ő férfi, régóta nincs már.
- Istennek mindig női vetélytársak jutnak, - mondja, és megsimogatja a kezem. - Így lett a világ kitalálva.
- Gondoltál már arra, hogy ne legyél pap? Hogy ...
- Nem azért jöttél ide, hogy erről beszélgessünk, ugye?
- Nem kell beszélnünk semmiről. Már döntöttem.
- Ahogy gondolod. Idd meg a kávédat, mert kihűl.

Hozzáérek a svábbogárhoz a cipőm orrával. Hasra fordul és elszalad. Igazi feltámadás a
hétköznapokra. Akciós keresztre feszített reklámtáblát képzelek a határba. Többet kell aludjak.

-  Most elmegyek. Megkereszteled majd?
- ... kegyetlenség, amit teszel.
- Én nem vagyok kegyetlenebb, mint itt bárki más.
- Nyilván megkeresztelem. Ez a munkám.
- Ahogy az enyém a bosszú.
- Isten nem bosszúállónak teremtette az embert.
- Nem jól ismered a főnöködet.

Besüt a késő őszi napfény az ablakon. Háttal áll nekem, most nem látom az arcát, csak a vállát. Ő is megöregedett mióta itt van, de nem lep meg; ilyen ez a falu, szívja az életet ki a testből, a folyadékot a sejtek közül. Itt még a nyári verőfényben is halott nappalok árnyéka kísért a fák közt, itt senki nem szeret senkit, a mást pedig nem tűrik. Hát én nem tudom, tárja szét a kezét az anyósom, soha nem élt itt más, csak szőke.
Amikor idejöttem, fel sem tűnt, hogy csak szőke gyerek játszik a templom melletti porban, hogy hófehéren villan az ing alól a nyak, hogy a tűző napon mind szalmakalapot vesz a napszámos. Zárt közösség, összetart a falu, mondták, az bajban jó. Hát jó. Vak az ember, ha nem akar látni, és süket, ha nem akar hallani.  Én sem láttam a falu határában őrködő férfit a fa alatt, nem láttam a fatörzsnek támasztott puskát, az asszonyok szemét, és nem láttam a temető végében húzódó jeltelen sírokat. Süket voltam az éjszakai kiáltásokra.
Évek teltek el, mire rájöttem, mi a mozdulatlan szürkeség és a várakozó csend igazi értelme. Évek. Mennyi év... Csak amikor megjöttek a vándorok a szomszéd faluba. Csak amikor megláttam a színes kendőket, a koromfekete hajat, az olajosan barna bőrt. Csak amikor az a férfi mellém állt a boltban.

- Nem szőke.
- Nem.
- Még lehet.
- Nem lesz.
- A gyerekek sokat változnak. .
- Ő nem fog. Annyit nem.
- Ezt most miért mondod?
- Hogy tudd.
- Látták már?
- Látták.
- És?
- Mit és?
- Hol vannak most?
- A kocsmában.
- Nincs sok időd.
- Tudom. Hozd a párnát.

Elnézem a fiút, nézem, hogy milyen szép - a szerelem rajzolta a vonásait Isten képére és hasonlatosságára. A bőre sötét, mint a gépolaj, a haja fekete, mint a vággyal teljes éjszaka. Ölbe veszem, megszoptatom. Érezze, milyen édes és meleg az élet, ha szeretik az embert, aztán belekötöm a párnába. Nem sír, csak tárja a karját a hajnalnak. Megfeszített kicsi Krisztus, így hívom. Nevet majd az adjon neki, akinek az örömére felnő. Ha felnő. Az illata, mint az apjáé, a szemük csillagtalan éjszaka.
Nem voltak csillagok azon az éjszakán. Az Úristen is becsukta a szemét, hogy az enyém lehess, ezt mondta. Az Úristen csak nyisson szemet, nevettem, mert ilyen boldogságot nem gyakran lát.
Karba veszem, pokrócba tekerem. Aludjál, kicsi Krisztus. Legyen meg a te akaratod, csak ennyit mondok, mielőtt bekopogok.

- Hát megszületett.
- Meg.
- Mikor?
- Négy órája.
- Akkor már tudják.
- Tudják.
- Mit akarsz  tőlem?
- Vidd el.
- Megőrültél.
- Nincs több időm. Majd megkereszteled, ha életben marad.
- De hát ezt nem tehetem.
- Csak ezt teheted. Nem éri meg a reggelt, ha itt marad.
- Tehát Istené lesz mégis.
- Nem, Tamás. A gyermek a tiéd lesz. Nem Istennek, neked adom. Menjetek.
- És veled?
- Nekem itt a helyem. Az apja mellett. A jeltelen sírok közt.

Látom, ahogy mennek ki a kapun, látom az ítélet súlya alatt meggörnyedt hátat eltűnni a lámpákon túl. A templom előtt várakozom. Ez az én testem, mely értetek adatik.
Már nem félek. Hallom az utcán közeledő férfiakat: a néma bosszút a lépések közt, a csizmák alatt megcsikorduló dühöt. Aztán hallom a kövek tompa puffanását a testemen, egy elfojtott sikolyt, a csapódó ablaktáblákat, az erekben lüktető vért ... végül a csendet. Ha a halál árnyékának völgye is ez itt, látod, csak egy szóval mondtad, és meggyógyult az én lelkem.