Ideália

Németh Kriszta képe 

Mi történik, ha meghalsz? kérdezte a kisfiú. Visszanézek, nem előre, mondtam halkan.
HP

Mostanában nem létező szavakat mondanak a reklámokban. Nincs bajom a nem létező szavakkal egyébként, csak ha mögötte nem épül világ, üres fecsegés marad az egész. Üres fecsegésből meg van elég. Nincs ideális világ, a ráncok az arcon a teremtés szándékával egyező akaratot feltételeznek. Kegyetlen, aki a ráncokat akarja elpusztítani a világból.

Azt hiszem, az a normális, ami nem sima. Ha le kellene rajzolni a világot, a lap durva felére kellene rajzolni az apró házakat, meg az embereket, hogy még véletlenül se keltsük azt a benyomást, hogy a világ kétdimenziós. Minden létezőnek van mélysége, minden arcnak ránca, minden végtagnak hajlata. Az ízületeknél felgyűrődik a bőr, a szem körül a kialvatlanság ás árkokat, a combok tövében sok völgynyi titok lakik.

Ha meghalok, visszanézek, nem előre. Dallasban nyár lesz, ezt énekli majd egy férfi a lejátszón, én pedig kicsi, leegyszerűsített házakat látok, aztán tereket, és a terek közé szorult időt. A házak és az idő határán alig látható vékony vonal. Az életet visszamenőleg, amikor már nem éljük, vékony vonallal szokták lerajzolni. Esetleg tussal, bár az beakadhat a papír rostjába, és akkor csúf tintarög képződik, ami elzárja a levegő útját. Persze ennek akkor már nincs is jelentősége.

Soha nem leszek még csak hasonló sem ahhoz, amilyennek látni akarsz. Ezt is ugyanaz a férfi énekli a lejátszón.

Ha meghalok,