Tartózkodási hely

Hogy minek, az is tényleg jó kérdés. Ha porlik az ember a mindennapokban, akkor minek kötni és minek oldani. Minek a cím, a személyi szám, minek az igazolvány, mi és mivel azonosít.
Olyan világban élünk, ahol a szabadság deviancia, ahol a vándor büdös hajléktalan, és ahol kötni kötelekkel szokás, mozdulni se tudjon se szív, se láb, se nyak, se száj. Aki rángatózik, az itt ráfarag, azt felkapja a kötél, annak a lába harangozza legközelebb a delet a határban.
Mindenki legyen bejelentve, ez a fontos, és legyen nála kártya, bár a társadalom nem biztosít semmit, a lakcíme még sosem volt az övé, az adót pedig nem önként adja, csak elveszik. Hadd lássam a számodat, add a karod, most rád írom, ha akarod, kié vagy, hol laksz, mit álmodtál tegnap és mennyit keresel. Rád írom, el ne felejtsd, mert ez a szám nem prím, inkább irracionális; végtelen, szakasztalan, tört.

Én nem tudom, csak sejtem, hogy vaspántok helyett mégis érdemes volna pamutzsineggel egymáshoz csomózni mindenféle életet: négy könnyű, odébb libbenő hajnalt, egy-két könyvet, vagy legalább a lapok barátságos hangját félálomban, aztán egy fáradt, sírós délutánt, meg egy esős vasárnap reggelt, és azt a néhány meleg, esetlen augusztusi éjszakát. Egymáshoz a nevetést kellene kötni, a testek melegét, a csendes öblöt, mert nagyszerű tartozni valahová, és nagyszerű tartozni valakihez, de nem úgy, hogy a hant ápol és eltakar, hogy befed, fulladj bele a hazába, a rögbe. Én inkább úgy tartoznék, hogy felemel, hogy nem ránt vissza zsinórt, nem szorít, míg lilul a kézfej, és nem szorítja a csomót a torokra.

Ez itt az én tartózkodási helyem, mert tartózkodom attól, hogy állandónak gondoljam a hely, az idő és önmagam konstellációját. (Lásd még Heisenberget.) Itt vagyok, mostanában ezen a helyen ébredek, ég és föld között félúton. Ide jobb reggeleken besüt a nap, a rosszabbakon viszont beesik az eső, itt egy ördög és egy angyal a cimborám,  itt a lábamra semmit, de a nyakamra vékony selyemzsinórt csomózott a sors, a kegyes.
Sokszor érzem, szívesen maradnék valahol örökre, úgy volna helyes, Istennek legalábbis tetszene, és nekem se volna ellenemre egy szobrot nézni ötven évig a kert végében, hetvenig a gerendát a plafonon, nyolcvanig az ismerős repedést a sorson, mindig és örökké ugyanazt a reggelt. Én vágynék, tényleg erre az örök házra, erre az örök kertre, erre az örök égboltra felettem, de lehet, hogy igaz, van, aki mindig sétál fejben, van, aki vándornak születik. Vándornak, aki csak prím számokat  ismer, aki maradék nélkül mindig csak eggyel és önmagával osztható, és aki egyszerre mindenhol ott van, de sehol sincs otthon.

Mindegy. Megyünk tovább. Akinek a szívében otthona sem.