Otthon

"beleborzongtam, hogy hazaértem, 
megtaláltam, hová tartozom."
Szántó T. Gábor

Hogy otthonos, arra jutottunk tegnap, de hogy ez megint valami alkati kérdés lenne, azt nem hiszem. Egyébként is azt figyeltem meg, én nem nagyon hiszek az alkatban. Inkább az emberiben hiszek. Talán ez sem egyszerűsíti le jobban a világot, mint az alkat.
Nem a halál vonzza azt, aki a temetőket szereti, ebben szinte biztos vagyok. Vagy pont nem úgy. Engem gyerekként az élet és a halál kontrasztja vonzott a kövekhez, a saját élő pillanatom különlegessége, az egyszeri és számomra megismételhetetlen most, az erekben vonuló meleg bizonyosság a végigsimított hideg kövek örökkévalóságával szemben. Ahol különlegesnek és fontosnak éreztem magam, az nem az élők nyüzsgő közössége volt, hanem a csendes temető. Kiválni ott könnyebb volt, mert a gyereknek nem mondtak a kőbe vésett nevek semmit.
Csak amikor a nevek is értelmet nyernek, amikor nem csak a pókháló futotta kép barátkozik vissza a sírkőről, hanem a névhez egy meleg érintés is tartozik, a ritka, békeillatú kalács a békétlenségben, vagy a kétségbeesett suttogás a halálos ágyról, a félelem a név mögé szorult haldokló szemében, akkor retten az ember vissza, akkor löki el magától a követ egy kis időre, hogy ne értse, ehhez majd neki is köze lesz egyszer. Nekem is idegen lett a temető, és egy időre nem láttam szépnek, csak köteles nyűgnek a novemberi gyertyákat a ködben.
Aztán egy reggel, szép sorban, nem időrendiben, mert a halál idejének rendje kicsit más, mint a miénk, elkezdtek kiköltözni a temetőbe a fontosak. Már nem a halálillatú öregek mentek el, hanem egy-egy tanítvány, barát vagy az én örök és kortalan apám. Olyanok, mint én. Olyanok, akiknek nem lehet közük a halálhoz.
Azóta megint haza járok ide. Otthonom a koporsóra gördülő föld, a kövek házak, az utcákat itt a béke lakja, az örök csend barátságos menedék, virággal díszített templom.
Szeretünk a temetőben járni. Nem csak az ismerős, de az ismeretlen nevek közt is, mert rokon mind, aki egyszer itt élt, apánk mind vagy anyánk, testvérünk, barátunk, szeretőnk és unokánk. Otthon hát nekünk mind a temető, mindegy hol van, mindegy kinek a köveit simítjuk benne végig, mert minden valaha volt élet kertje nevelte a mi életünket is.

Tegnap Abie átküldte Szántó T. Gábor egyik versét este.