Popzene

Hát akkor szeretettel. Mi is volt a műfaj? Ultraabszurd, ha jól emlékszem.

Késünk. Mindig késünk, mert ... mondjuk hagyomány. De nem baj ez egyébként, mert a nap folyamán az intézmény leköszönő vezetője úgy dönt, legyen az ünnepség odabent, a levegőtlen, sötét aulában a biztonság kedvéért. Az utolsó ballagását ne bassza már el valami kósza zápor. Amikor ezt valaki (nem ezt, hanem hogy igúr aggódott a szeszélyes időjárás miatt) elmeséli, hangosan felröhögök. Ez olyan szép és olyan magyar. Szívjon mindenki egyért. Begyűrűzik a nemzeti együttműködés ide is.
Az aula egyébként azért jó, mert kevés a hely, kevés a levegő, viszont mesterséges a világítás, úgyhogy ha már nem kapsz levegőt, legalább ne is tudj fotózni. A műsorból nem érteni semmit, mert a tömeg vizuális input híján beszélget, pár kilencven éves néni pedig sötét folyosókanyarokban a falat támasztja ájulás ellen. Nincs az a nagy elégedettség, úgyhogy az iskola előtt egy kellemes kis ellenprogram kezd alakulni. Cigizés, beszélgetés, nyavalygás. Mi próbálunk emberi kommunikációba bonyolódni, de a gyerekeken kívül mindenki feszeng. Még jó, hogy a tesóm nem tudott eljönni, mert ő még be is szólna. Végül fotózkodunk, de az még a beszélgetésnél is borzalmasabb, úgyhogy inkább bemegyek, hátha. A beszédekből továbbra sem hallok semmit, de elképzelem őket, és sikerül néhány homályos képet csinálni a ballagóról. Lassan szuicid hangulatba kerülök, és lerohad a lábam. Két ballagásra egy nap már nem vagyok hitelesítve.
Később, egy örökkévalóság múlva, hazamegyünk. Van rokon, aki inkább fel sem jön, ami nem esik jól, viszont őszintén irigylem, mert én se szeretném az elkövetkező végtelen és kínos három órát. Aztán eszünk. Ez a világ örömeinek magyar vigaszága. Nem jött össze ? Nem baj. Egyél. (Mondjuk a magyar vigaszágban az ivás is kötelező, de a szesz, a ballagó kérésének megfelelően, ki van tiltva a vidám rendezvényről. Az első öt perc után meg is bánom, hogy korábban nem vettem magamhoz egy védőfelest.)
Azt veszem észre, hogy mindenki mániás. A nagyszülők kényszeresen igyekeznek fenntartani a társalgást, én kényszeresen mosogatok, a többiek kényszeresen esznek. Csak a két kisebb gyerekem utálja az egészet nyíltan, ami nyilván bosszant, de közben meg büszke is vagyok rájuk. Nehogy már tettetni kelljen.
Egy örökkévalóságnak tűnik az este. Komolyan nem értem, hogy az öröm pillanatai ezzel szemben miért telnek olyan gyorsan, ahogyan. Na mindegy, Bergson is menjen a picsába. Hely minálunk most nincs tizenegy embernek, de legalább a szűkös térben még jobban szorongunk. Ha már valaki nagyon unja, Bé áthívja a szobájába a polcon túlra. Ezen röhögünk. Többen átmennek, és megdicsérik a kuckóját.
Mivel az este nagy részét a konyhában töltöm, keveset kell társalognom, de aztán egy idő után elfogynak a tányérok és a poharak is sajnos, és akkor be kell mennem. Mivel nincs biztonságos téma, anyám ragadja magához a szót, és tragikus arccal közli, hogy Nepálban nagyon nehéz a helyzet. A két legfiatalabb résztvevőt ki kell küldenem, annyira röhögnek. Én is.
Dé két gyerekkori barátja közül az egyikkel csak a suli előtt találkozunk össze, csontsoványra fogyva cigizik, szeretem, szép lány, de egy transz élete nagyon nehéz. Nagyon fiatal és nagyon boldogtalan. Kár, hogy már nem jár hozzánk. Dé másik gyerekkori barátja viszont vendég. Ő jobbikos. Ezt kis betűvel írom.
Az est igazi mélypontjához akkor érkezünk el, amikor az unokaöcsém tizenkét bazmeg per másodperc sebességgel mesél egy történetet, amiben ő iszonyatosan berúgott valakikkel valahol, nem tudjuk kikkel és hol, de közben cigányozik kicsit, mire a jobbikos srác helyeslően bólogat. Már szinte csak magunk vagyunk, úgyhogy nem vagyok udvarias. Legalább a káromkodás finomodik.
Késő van, mire mindenki elmegy, és bár a nap elején sem voltam fiatal, legalább húsz évet öregedtem estére. Persze nem hibáztatok senkit. Mindenki másképp túsz.
Most viszont három csodálatos nap következik. Három napig csak azt csinálom, ami jól esik. Nem lesz megalkuvás, nem vagyok hajlandó viselkedni, és leszarom az elvárásokat. Az elvárások nem tesznek jót nekem. A tegnapi kurva szar képek helyett jó képeket fogok fotózni, elmegyek slam poetry-re, és elmegyek moziba (éljen a családi pótlék), fröccsöt iszom, és mindenki bekapatja, akinek ez nem tetszik.
Menyhártnak igaza van; a világ olyan valószínűtlen. De nem vagyok a rabja.