Napra

Arra ébredtem, hogy fáj a karom. Úgy fáj, hogy kötegekbe gyűlik a fájdalom, és fut végig a válltól az ujjakig, mint az áramütés, hányingerig izgatva a fájdalomközpontot. A bal az anyád, mondta egyszer egy pszichológus, meg hogy gondoljam át az anyámmal való viszonyomat, de ez most a jobb. A jobb az az apám? Most akkor az apámon kellene gondolkodnom? Csak hát mit tud változtatni az ember egy halottal való viszonyán? Magán, gondolom.
Az ember teste többé-kevésbé szimmetrikus. Ez azt jelenti, hogy van apja és van anyja. Akkor is van neki, ha már nincs, vagy ha sosem volt. Az apák és az anyák velünk élnek, így aztán van hozzájuk viszonyunk, a hiány is viszony például. Azt figyeltem meg, főleg tavasszal, meg ősszel, amikor fordul az idő, amikor megkopik az idegrostokat körülölelő hüvely, valami elkezd fájni. Becsípődik az ideg, becsípődik a múlt valami kis aljas darabja, összerántja az ideget a gerinctől az ujjvégekig, markolja az izmokat hozzá, hideg horgolótűjével pedig szálanként húzza kifelé az idegrostokat az emlékezet.
Apámra gondolok, meg az apákra általában, hogy anyák napján az apákra is kell gondolni, mert az, hogy milyen anya valaki, az attól is függ, milyen apa van vagy nincs. Nem kizárólag, de bizonyos mértékig igen. Hogy mennyire és főleg hogyan tudja, akarja, bírja szeretni a gyereket az anya, komolyan, gyengéden, vagy valami mély, mozdíthatatlan nyugalommal, az az apától is függ.
Nem tudom, miért fáj ennyire a jobb karom. Nem tudom, apám üzen-e a síron túlról éppen ma, üzeni, hogy azért volt, amit másképp kellett volna, jobban, odafigyeléssel, hogy anyámon kevesebb legyen a teher a szeretésben, és hogy ezt gondoljam át. Ezek szerint nem tudja, hogy ezt már átgondoltam múlt héten a temetőben. Álltunk anyámmal a sír mellett, és arra gondoltam, milyen szép nő az anyám, és milyen sokat tud adni, milyen jó az adásban. Gondolom, mindig is szép és gondoskodó, nyitott szívű volt, de én ezt már csak apám sírja mellett vettem észre.
Ilyen a gyerek. Igazságtalan és önző. Vagy ilyen vagyok én gyereknek. Talán felnőttnek sikerül másmilyennek lenni. Arra emlékszem, gyerekként nem értettem, anyám mi módon szeret engem, és hogy milyen nehéz a szeretetének apámé mellé befurakodni, mert apám nemigen hagyott rést az irántam érzett szeretetén senkinek. Nem az volt a baj, hogy anyám nem szeretett, hanem az, hogy nemigen volt rá lehetősége. És amikor lett, akkor az apám racionális szeretetén nevelkedett kamasz lány már nem tudott mit kezdeni anyám emocionális megközelítésével. Sok évbe telt, és talán mostanra sem sikerült jól megtanulnom ezt a fajta egyszerű, rációtól mentes szeretetet. De azért nem adom fel.

Más. A karom továbbra is fáj, ezért bevettem egy gyógyszert. Nem azt, amitől látomásaim támadnak, a morfint más napra hagyom, jobb abból a természetes, hanem azt, ami derékfájásra szokott használni. Mondjuk négy éve lejárt a szavatossága. Nem tudom, ezért nem hat, vagy mert apám tök mást akart volna üzenni odaátról. Mondjuk azt, hogy mindegy, ki hogyan szeret, csak szeressen.