Dicső halál

Jó lenne érteni a világot és benne az embert. Jó lenne érteni, miért jó embereknek, hogy fájdalmat okoznak, és mire is való a bosszú, meg az irigység.
Nehéz elfogadni, hogy néha nincsenek ésszerű magyarázatok azokra a dolgokra, amik történnek, és néha nincsenek magyarázatok a kimondott szavakra sem. Racionális magyarázatok mármint, mert Isten gépezetében biztosan okkal kapcsolódnak egymáshoz a fogaskerekek ott, ahol. Aztán az is lehet, hogy nem kell mindent értenünk, csak tenni a dolgunkat buddhista nyugalommal.
A világ, az alapvető fizikai törvényszerűségnek megfelelően, a rendezetlenség állapota felé halad. Káoszelmélet, így hívják, de ez talán nem helyes. Mert ki mondja meg, mi a rend? Talán a mindent kitöltő rendezetlenség az, és akkor ezt rendelméletnek kellene hívni. Fene tudja. Az sem kizárt, hogy az ember idegenkedik a rendtől, és a káoszban lel otthonra. Ezt ma nem fejtjük meg, de az biztos, hogy nehéz rátalálni a biztonságra ebben  a furcsán pörgő, mozgó világban. Amúgy tegnap volt Abby és Richard Feynman születésnapja. Azt is fejtsem meg majd egyszer, hogyan is fontos az, hogy egy napon születtek.

Más. Tudtam, hogy egy nyugodt és békés hétvége után még annál is jobban bedarál a hétfő, mint egyébként. Vizsgaszezon van, kevés az idő a dolgozatok javítására, ráadásul  a város másik végében van a javítóhely, és nyilván csak este hatig lehet dolgozni, szombaton meg nem, ami egy faszság, mert hét közben az embernek órái vannak. Hogy teljes legyen a nap élvezeti értéke, hazafelé még el is tévedtem, mert a busz nem arra ment, mint gondoltam. Így az esti tanítvány is később jött, meg tovább is maradt.
Ezek a tizennégy órás munkanapok nem kifejezetten praktikusak így a májusban, de kaját is venni kell valamiből, meg nem is esik a nehezemre a munka, csak lassan jön a bőgős periódus, ami eltart a szóbeli vizsgákig. Mégiscsak el kellene járnom jógázni. Kár, hogy az például nincs éjjel egy és kettő között, amikor nem tudok aludni. Mindegy, a munkába beledögleni végül is amolyan dicső halál.

Más nincs. A karom megint fáj, de tegnap a tanítványtól kaptam rá valami űberkirály tapaszt, amivel három hétig nem mehetek a napra. Nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy alkalmam lenne a napra jutni három héten belül. Le van szarva, egyszer csak könnyebb lesz, most meg megelégszem azzal, hogy nincsenek fájdalmaim, és alig zsibbadnak az ujjaim. Legyen kurva jó zene sok basszusgitárral. Hátha összetart a mai napon.