El

El kellene utazni. Hallgatom Maria Tanase hangját, és úgy érzem, kanyarog a lábam alatt a köves út le, egészen a tengerig.

Unom a küzdelmet, gondolom azért jutott eszembe a tenger már megint. Egészen pontosan tegnap este nyolckor untam meg ezt az egész szart. Hirtelen elkezdett valami vörös felirat villogni az agyamban, hogy sosem lesz jobb, mindig itt ülök majd esténként, mindig angolul beszélgetek egyébként helyes emberekkel, mindig fáradt leszek, mindig rángatózik az izom a hátamban, és ezt így valami végtelenített, folyton visszaakadó bakeliten játssza nekem le az Úristen az utolsó ítéletig.

Na jó, nem. Tudom, hogy nem. Mindenféle kliséket tudok, hogy majd az idő, meg majdcsak lesz jobb, de legalább nem rosszabb, meg hogy ha ezt most valószínűségszámítani kellene, akkor is lehetnek ennél optimálisabb eredményei a kockadobálásnak. Hát, ha van a matematikának utálatos ága számomra, akkor az éppen ez a valószínűségszámítás az. Se logika, se predesztináció. (Ezt loptam, bocs.) 

Más. Most, hogy egyszer csak tetováltatni fogunk, hoppá, hirtelen kiderült, hogy az iskola értékrendjével, nem egyeztethető össze a tetoválás. What the fuck? Az iskola persze Bridget, mert az állam én vagyok. Vannak napok, amikor mérhetetlenül bosszant ez a nő. A tegnapi is ilyen volt. Erről külön poszt lesz, azt hiszem a csütörtöki értekezlet után. Ideje van.

Más nincs, telik az idő, robotolok, alszom. Ez most nem kifejezetten a kreatív munkavégzés ideje, pedig nagyon jó lenne, ha lennének ötleteim. De nincsenek persze, mert ahhoz azért kellene egy picivel több agyi RAM, mint ami most rendelkezésre áll. Ja, és kellene nekem legalább plusz tíz óra minden nap, hogy arra is jusson időm, ami nem kötelezettség, hanem öröm. Olvasásra, közös filmezésre a gyerekekkel, meg ilyesmik. Lesz egy hosszú hétvége mindjárt. Addig jussunk el.