Sziget

Azt veszem észre magamon, hogy kezdek elszigetelődni. Nem valami magányos szigetre, nem egyedül, de eljutottam oda, hogy vannak az életnek olyan területei, a világnak olyan embercsoportjai vagy individuumai, akikkel már semmiféle kommunikációs csatornán nem kívánok érintkezni.
Nem kapcsolom be a nem létező tévémet, nem olvasok napi híreket, nem beszélgetek a jobbikos vagy jobbikos érzelmű kollégáimmal, csak a minimális szakmai közlendőimre szorítkozom azokkal, akiket nem tudok megkedvelni, és nem hallgatok meg egyáltalán egy politikust sem.
Tudom, hogy ez így ostobaság, de olyan komolyan hányingerem van a magyar közélettől, hogy most már lassan azokat az embereket sem olvasom el, akiket nagyon szeretek, meg akiknek a véleményére adok, mert ahhoz, hogy megértsem, ők miről írnak, egy csomó mocskot is el kellene olvasnom, meg kellene hallgatnom.
Amennyire szeretem ezt az országot, annyira gyűlölöm is. Szeretem, mert a világ legjobb és legszebb helye, de gyűlölöm, mert olyan mint egy öregedő és reményvesztett prosti, aki mindenbe belemegy; a buzizásba, a ki az idegenekkel-be, az EU pocskondiázásába, meg abba is, hogy itt kérem naponta lehet elbaszni több milliárdot mindenféle szarra, és a többség meg se nyikkan, fel se háborodik. Na ez a többség nem akarok lenni, és mivel én már teljes egészében elveszítettem a reményt, hogy befolyásom lehet az ország ügyeire, megelégszem azzal a kis szigettel, ami nekem jutott. Nem, nem szállok csónakba, nem olvasok igénytelen napilapokat, tengeribeteg vagyok, ha csak rágondolok a közéletre.
Szóval maradok a szigeten, maradnak nekem a könyvek, a tanítványok, akikkel igenis beszélgetni fogok a világ dolgairól, ha már kurvára nem beszélget velük senki semmiről rajtunk kívül.
Tegnap végre megnéztem azt a felvételt, amit hetek óta akartam. Nagyon érdekes volt, mert talán még soha nem láttam olyan interjút, ahol bármi egyéb, személyes információm lett volna az interjúalanyról vagy a családjáról. Különös érzés volt, mert bár a filmen mesélő idős asszonyt nem ismerem, a fiát igen, és tőle tudom, hogy az a szép, idős nő a felvételen már igencsak megöregedett, és a valósághoz való viszonya is megváltozott. Így működik ez, a szalagra vett idő kéretlen örökkévalósággá változik.
Van az interjúban egy kis történet, de nagyon tanulságos, ezért ideteszem:
"Én arra emlékszem, amikor először találkoztam antiszemitizmussal. Akkor lehettem 12 vagy 13 éves, és reggel indultam az iskolába (...). És akkor valami utcagyerekféle, elég messziről, elüvöltötte magát meglátva engem, hogy : Zsidó!
Én megdöbbenve ránéztem, és visszakiabáltam, hogy: Keresztény!
Hát azt hittem, hogy az ugyanolyan sértés."
Néha nekem is kedvem támadna visszakiabálni embereknek. Lehetne sok dolgot.

Más. Még két tanítási nap van vissza a munkahétből. A fülledt idő miatt eddig gyakorlatilag szart se tudtam megtanítani, és az idegeimre is mentek a csoportjaim, de majd most. Végre lehűlt az idő.
Más nincs, ma értekezlet, posztgyanús mondatokat előfeltételezek, különösen, hogy meg kell beszélnem Bridget-tel a projektemet. Azt figyeltem meg, ha túl sokszor szeretné, de szerinte nem mondhatja ki a zsidó szót, akkor valami bámulatosan mindenfób mondatok esnek ki a száján. Olyan ő, mint ez az egész ország. Mindentől fél, de a saját árnyékától a legjobban.
Kell egy sziget, mert most úgy van honvágyam, hogy még csak el sem mentem sehova.