Elbocsátó, szép üzenet

Nem akarok hangzatos, meg érzelgős mondatokba bonyolódni, de azért pár dolog eszembe jutott tegnap este, ahogy végignéztem magunkon. Könyvtáros barátnőnket leszámítva, aki már nyugdíjas, mi többiek elég fáradt üldögéltünk vacsora után a teraszon egy-egy Istra Bitteres pohár mellett. (TSB-ék isteni délvidéki vacsorával leptek meg minket, amihez hoztak a tenger mellől egy üveggel ebből a finom és keserű italból.)
Arról (is) beszélgettünk, nem magunkat sajnáltatva vagy ilyesmi, hogy mindannyian milyen kimerültek vagyunk. És itt most nem csak a fizikai fáradtságról beszélek igazából, vagy arról, hogy nehéz-e a munkánk, hogy valójában hány órát dolgozunk, hanem egyszerűen arról, hogy annyi mindent korlátoztak, megszüntettek, csökkentettek, közben pedig annyi adminisztrációs és egyéb terhet tettek mindenki vállára, aki az egészségügyben, a szociális ellátó szférában, illetve a közoktatásban dolgozik, hogy az már se mentálisan, se fizikailag nem viselhető el.
Ma Magyarországon aki emberekkel foglalkozik, és igyekszik tisztességesen tenni a dolgát, az saját mentális atombombáján üldögél. Durva párhuzam lesz, bocsánat érte, de ezek az emberek körülbelül olyanokká lettek most, mint annak idején az embermentők. Pont Emma használta ezt a szót, ismétlem, nem nagyzolásból. Ő már hetek óta alig alszik szerintem, gyakorlatilag minden este hat után (nyolc után) végez, ha éppen. Neki két olyan hét van most a háta mögött, hogy én szerintem már csak sírni tudnék. Persze sírni ő is tud, szokott is a fáradtságtól, de amikor aggódva emlékeztetjük, hogy azért kell saját élet is, akkor mosolyogva csak annyit mond, hogy de ő minden kliensét szereti, és azt gondolja, hogy ha csak egy-két ember ki tud emelkedni, akkor már érdemes.
Erre mondom, hogy olyan ez, mint az embermentés. Nincs értelme százalékokról beszélni, meg hatékonyságról, meg arról, hogy hány gyereken, hány családon éri meg (!!) segíteni. Egy az pont egy élettel több ugyanis, és nagyon komolyan ott tartunk, hogy valóban emberéletekről beszélünk. Ha ápolók, ha orvosok, ha szociális munkások, ha óvónők, ha gyógypedagógusok, ha tanárok, mind embereket mentenek a maguk módján, a maguk eszközeivel, nap mint nap, gyakorlatilag és sokszor saját testi és mentális épségüket veszélyeztetve.
Nem, nem gondolom, hogy kitüntetéseket kellene osztogatni, de azért azt nagyon komolyan gondolom, hogy a társadalomnak elsődleges kötelessége ezeknek az embereknek a munkáját segíteni. Ők azok, akik legjobb tudásuk és a rendelkezésükre álló eszközök segítségével gyógyítanak minket, segítenek a nálunk szerencsétlenebb embereknek emberi életet élni, és ők azok, akik a gyerekeinket tanítják és nevelik. Ők azok, akik nagyon keveset alszanak, mert ügyelnek, éjszaka is állnak az esőben, és krízishelyzeteket próbálnak megoldani, akik hajnali négyig (vagy hajnali négytől) dolgozatokat javítanak, akik osztálykiránduláson a szülő megérkezéséig a gyerek kórházi ágya mellett ülnek.
Amúgy nincsenek nagy igényeink, de az biztos, hogy jó volna, ha sokkal kevesebb ember lenne, akikért felelősséggel tartozunk, és sokkal több pihenés és feltöltődés kellene, hogy mi magunk meg ne zakkanjunk, végül pedig az adminisztrációs papírhalmok ellapátolására pedig sok-sok embert kellene felvenni mellénk, hogy mi azt csinálhassuk, ami a szakmánk, és amire felesküdtünk. Rengeteg pénzt kellene ezekre a szektorokra elkölteni sok éven keresztül, mert ennek óriási társadalmi hasznossága volna.
Ja igen, és addig, meg az után is, hetente egyszer kiállhatna a miniszterelnök, de akár az egész országgyűlés is a Parlament elé, és azt mondhatná szép hangosan nekünk, hogy: Köszönöm. Csak mert van mit.
Mindez persze nem változtatna azon, hogy jövőre Izlandra emigrálok, de jobb érzéssel mennék el, és kellemesebb gondolataim támadnának a hazámról ezen az izlandi domboldalon üldögélve.