Megálló
Az nagy kérdés nekem mindig, hol érdemes manapság megállni, hol érdemes időt tölteni. Most kulturális értelemben beszélek, vagyis arról, milyen program miatt érdemes mondjuk feladni a pénteki pizsamanapot, és kimozdulni.
Délután slam poetry rendezvényre mozdultunk TSB-vel, este moziba. A pécsi slam rendezvény tetszett és meglepett. Paraszt leszek: nem gondoltam, hogy ilyen jók. Hárman különösen; Bánki Beni, mert nagyon tehetséges, Mészáros Anikó, mert vidáman bevállalós és Szabó Vencel, mert finom verseket ír. Az ő szövegei álltak a szívemhez a legközelebb, nagyon szeretném megszerezni a Pécs című versét. Azt remélem, megtalálom valahol a neten, de ha nem, talán elkérem tőle. Majd hivatkozom apukájával való ismeretségemre. Ez van, felnőttek a gyerekek. (Na de ennyire???)
Az esti film, Patrick Alexander és Aseneth Suarez Ruiz rendezése, a Parador Húngaro (Magyar megálló) volt. Műfajára nézve igazi low budget sufni dokmentumfilm, de azt kell mondjam, minden gyermekbetegségével együtt is érdekes darab. Tehetséges fickó ez a szívében magyar Patrick Alexander, és annak ellenére, hogy ráférne a csapatra egy tisztességes szponzor, meg egy nagyon-nagyon jó operatőr, a film rengeteg kérdést vetett fel bennem. Ha ez volt a cél akkor rendben is van a film, ha nem, akkor a következő filmjüket majd jobban át kell gondolniuk.
A Parador Húngaro Villás György bogotai kolbászsütőjének neve egyébként. Ott találkozott a világjáró, nyughatatlan amerikai fiú a tulajdonossal, ott érintette meg az idős magyar férfi sorsa, ezért készült a film. Persze ha jól meggondolom, nem elsősorban Gyuri bácsi életéről szól ez a másfél óra, inkább valami nagyon filozofikus dologról, az élet értelméről és a barátság szerepéről, no meg arról is, tulajdonképpen ki a magyar, hogyan is lehet vagy kell ma magyarnak lenni a világban.
Van néhány nagyon szép és elgondolkodtató mondat a filmben az emberi sorsokkal kapcsolatban. Például az, hogy az ember sokszor kutatja saját múltját fontos válaszok után, és nem talál semmit, aztán egyszer csak egy másik ember nagyon más, az övétől nagyon különböző életében válaszokra lel. Az volt a benyomásom, és természetesen tévedhetek, hogy Patrick még nem találta meg a válaszokat, de örülök, hogy legalább már jó felé keresgél.
Nem tudom, hogy jó műfaj-e a dokumentumfilm erre, lehet, hogy az, de tisztességesen ki kell ezt is tanulni, hogy legyen értelme filmeket rendezni. Ami nekem hiányzott a filmből, az biztosan az átgondoltabb koncepció, a jobb vágás, és egy kiváló operatőr. Amúgy maga a téma és a környezet elvarázsolt. Egyetértek Patrick Alexanderrel, a magyar életérzés, a magyar lét alfája és ómegája a barátság; ez szövi nemzetté a magyarságot, ez nyilvánul meg a közös pálinkázásokban, és ez tartja, szorítja ehhez a mi kis országunkhoz minden elviselhetetlensége ellenére mindazokat, akik szívükben magyarnak érzik magukat. A környezet pedig ... hát ebben nagy volt a film. Mutatta, amit kell, tanulságként mindazoknak, akik azt képzelik, a világon mindenhol csak jobb lehet, mit Magyarországon. Aki ezt nem tudja, annak kötelező a film, aki tudja, de szeretne nyelvet gyakorolni (angol-spanyol-magyar a film nyelve), annak jót tesz majd, és aki szeret elmerengeni az élet dolgain, annak nem fog megártani. A többieknek ebben a témában továbbra is Lénárd könyveit ajánlom, ők várják meg, hátha a film készítői csinálnak valami ütősebbet a jövőben.
Más nincs, vigasztalanul esik, úgyhogy ma sem kell sietni kifelé az ágyból. Én mindeközben rákattantam a Morphine lemezeire, és nevéhez méltóan nem is tudok róla lejönni. Ennek lesznek még következményei.
Délután slam poetry rendezvényre mozdultunk TSB-vel, este moziba. A pécsi slam rendezvény tetszett és meglepett. Paraszt leszek: nem gondoltam, hogy ilyen jók. Hárman különösen; Bánki Beni, mert nagyon tehetséges, Mészáros Anikó, mert vidáman bevállalós és Szabó Vencel, mert finom verseket ír. Az ő szövegei álltak a szívemhez a legközelebb, nagyon szeretném megszerezni a Pécs című versét. Azt remélem, megtalálom valahol a neten, de ha nem, talán elkérem tőle. Majd hivatkozom apukájával való ismeretségemre. Ez van, felnőttek a gyerekek. (Na de ennyire???)
Az esti film, Patrick Alexander és Aseneth Suarez Ruiz rendezése, a Parador Húngaro (Magyar megálló) volt. Műfajára nézve igazi low budget sufni dokmentumfilm, de azt kell mondjam, minden gyermekbetegségével együtt is érdekes darab. Tehetséges fickó ez a szívében magyar Patrick Alexander, és annak ellenére, hogy ráférne a csapatra egy tisztességes szponzor, meg egy nagyon-nagyon jó operatőr, a film rengeteg kérdést vetett fel bennem. Ha ez volt a cél akkor rendben is van a film, ha nem, akkor a következő filmjüket majd jobban át kell gondolniuk.
A Parador Húngaro Villás György bogotai kolbászsütőjének neve egyébként. Ott találkozott a világjáró, nyughatatlan amerikai fiú a tulajdonossal, ott érintette meg az idős magyar férfi sorsa, ezért készült a film. Persze ha jól meggondolom, nem elsősorban Gyuri bácsi életéről szól ez a másfél óra, inkább valami nagyon filozofikus dologról, az élet értelméről és a barátság szerepéről, no meg arról is, tulajdonképpen ki a magyar, hogyan is lehet vagy kell ma magyarnak lenni a világban.
Van néhány nagyon szép és elgondolkodtató mondat a filmben az emberi sorsokkal kapcsolatban. Például az, hogy az ember sokszor kutatja saját múltját fontos válaszok után, és nem talál semmit, aztán egyszer csak egy másik ember nagyon más, az övétől nagyon különböző életében válaszokra lel. Az volt a benyomásom, és természetesen tévedhetek, hogy Patrick még nem találta meg a válaszokat, de örülök, hogy legalább már jó felé keresgél.
Nem tudom, hogy jó műfaj-e a dokumentumfilm erre, lehet, hogy az, de tisztességesen ki kell ezt is tanulni, hogy legyen értelme filmeket rendezni. Ami nekem hiányzott a filmből, az biztosan az átgondoltabb koncepció, a jobb vágás, és egy kiváló operatőr. Amúgy maga a téma és a környezet elvarázsolt. Egyetértek Patrick Alexanderrel, a magyar életérzés, a magyar lét alfája és ómegája a barátság; ez szövi nemzetté a magyarságot, ez nyilvánul meg a közös pálinkázásokban, és ez tartja, szorítja ehhez a mi kis országunkhoz minden elviselhetetlensége ellenére mindazokat, akik szívükben magyarnak érzik magukat. A környezet pedig ... hát ebben nagy volt a film. Mutatta, amit kell, tanulságként mindazoknak, akik azt képzelik, a világon mindenhol csak jobb lehet, mit Magyarországon. Aki ezt nem tudja, annak kötelező a film, aki tudja, de szeretne nyelvet gyakorolni (angol-spanyol-magyar a film nyelve), annak jót tesz majd, és aki szeret elmerengeni az élet dolgain, annak nem fog megártani. A többieknek ebben a témában továbbra is Lénárd könyveit ajánlom, ők várják meg, hátha a film készítői csinálnak valami ütősebbet a jövőben.
Más nincs, vigasztalanul esik, úgyhogy ma sem kell sietni kifelé az ágyból. Én mindeközben rákattantam a Morphine lemezeire, és nevéhez méltóan nem is tudok róla lejönni. Ennek lesznek még következményei.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése