Aki vigyázza

Aki vigyázza az álmokat, az soha nem kér érte semmit. Jótékony feladata ez néhány angyalnak, örömteli szolgálat, amit Isten üres óráiban oszt a nehéz és kedvetlen kötelességek mellé.
Persze aki az álmokat kapja feladatul, annak se könnyebb, sőt. Tudnia kell, mit adjon, mit engedjen, mit korlátozzon, mivel segíti az álmodót át a megküzdés mocsarán, mert a közhiedelemmel ellentétben a rossz álomnak éppúgy feladata van, mint a kellemes nyugtató álmoknak. Ahogy a testnek, úgy a léleknek sem tesz jót a sok édes, kell a könnyek sója, kell a rémület sava, kell a keserű valóságosság is. Az álmok felvigyázói érzékeny mérlegen mérik a lelket, annyit adnak a léleknek mindenből, amennyire éppen szüksége van. Sokízűre vegyítik az álmot, izgalmasra és rémületesre a valósághű hozzávalókkal, megnyugtatóra a képzelet váliumával, jókedvűre az irracionalitás színes, felhők közt lebegő csónakjaival.
A végeredmény? A gyereklét könnyű emléke, a mellkasban meggyökerező álomfa, holtából feltámadó madár, kedves férfi fekete csipkeszoknyában, ismeretlen végtelent festő képek.
Aki vigyázza az álmokat, annak a nevét nem foglalja imába senki, azt nem ölelik hálás karok, annak nem hódolnak kalaplengetéssel az úrfiak, és a zsebébe nem dugnak hálapénzt, pedig megérdemelné. Aki vigyázza az álmokat, arra kell nekünk is vigyázni legfőképp.