Ami van

Érdekes dolog, hogy néha az ember gondolatait minden egy irányba, egy kérdés köré tereli. Talán szerencsés egybeesés, talán segítség, talán más, mindegy. Miközben Viktor Frankl könyvét olvasgatom az emberi élet értelmének kereséséről, baráti invitálásra tegnap moziba mentem, hogy megnézzem a Legújabb testamentum című luxemburgi-francia-belga vígjátékot.
Ez a két dolog első látásra kevés összefüggést mutat, pedig gyakorlatilag mindkét dolog arról szól, miért is él az ember. Frankl egy pszichoterapeuta megközelítésével, Jaco van Dormael meg a humor, a zene, és a képi világ példájával, de valahol elég hasonló dolgokat mondanak arról, mi is az emberi élet, és mi az értelme annak, hogy élünk.
A filmben, amit egyébként kötelezően megnézetnék ma Magyarországon minden felnőttel, van egy olyan jelenet, amiben Isten Földre érkező lánya, Ea a legújabb testamentumot lejegyző, persze diszlexiás, hajléktalannal beszélget. A hajléktalan érdeklődik, hogy milyen a mennyország a halál után, mire Ea kicsit csodálkozva világosítja fel, hogy de hiszen a halál után nincs semmi, ez itt a Mennyország idelent. Hiszen Ádám is itt élt, és JC, a bátyja is ide jött.
A film egésze egyébként az emberi élet céljáról szól, mert mielőtt a lázadó és megalázott, megvert kamasz gyerek lelép otthonról, még megbuherálja az apja számtógépét, így minden ember sms-ben megkapja, mennyi ideje van még hátra az életből. Azt hiszem, nem biztos, hogy igazam van, az ember sokszor hajlamos prioritásként megélni a külső kényszereket, és azt, ami igazán fontos, inkább későbbre halasztja. Majd amikor felnőnek a gyerekek, majd ha nyugdíjas lesz. Lehet, hogy ebből a szempontból nem volna haszontalan tudni, mennyi időnk van még hátra, az talán mégis segítene a prioritások felállításában.
Az ember legfontosabb törekvése az, hogy értelmes életet akar magának, hiszen a tartós értelmetlenség neurotizál, mondja Frankl. A modern ember mindig időt akar nyerni, de amikor a számára kiszabott idő végére ér, amikor megszűnik az idő zsarnoksága, halálában végre önmagával, illetve az egész életével válik azonossá.
Frankl arról is beszélt az egyik előadásában, hogy: "...ha előre megfogalmazott elvek helyett empirikusan vizsgáljuk az egyszerű ember, az utca embere minden ideológiától távoli "prereflexív ontológiai önmegértését", akkor az derül ki, hogy az értelem három fő úton érhető el: elsősorban azáltal, hogy egy tettet hajtok végre, egy művet alkotok; de azáltal is, ha valakit - vagy valamit - szeretek."
Erre a gondolatra szépen rímel a film is, a legtöbb ember hirtelen felhagy azzal az unalmas, kényszeres, örömtelen tevékenységével, amit addig csinált, és önmagává lesz.
Nem akarom elbagatellizálni a kérdést, nyilván sok kötetet meg lehetne tölteni azzal, hogy az ember az élet értelmét kutatja, de azért nem is olyan bonyolult ez talán. Úgy tűnik, azt kell (kellene) tenni, amitől az ember úgy változik, hogy a halál időpontjában az általa hagyott életnyomot önmagával azonosnak tudja majd érezni. Szerintem ez egy jó és örömteli út, és sok szorongástól megszabadítja az embert. És különben is, ezek szerint az a Mennyország, ami itt van. Ki kell használni.
Erre egyébként félreérthetetlen bizonyíték Bach és Händel zenéje is. Vagy hát a zene úgy általában.