Dialógus

Azt olvasom, hogy az emberi élet értelmét leginkább a dialogikus találkozások határozzák meg (ld. Buber nyilván). Ez egyrészt igaz, másrészt viszont Frankl azt is mondja, a tevékeny élettel szemben, illetve azzal párhuzamosan, kell legyen olyan is, hogy kontemplatív élet, ami viszont szerintem nem dialogikus, hacsak olyankor az ember nem Istennel (vagy valami önmagán túl mutató bármivel) folytat valamiféle beszélgetést.

Ha jól értem, szerinte mára olyan világot teremtettünk magunknak, ahol a kettőnek bennünk kell találkoznia, de hogy képes-e az alapvetően anyagcentrikus nyugati ember erre, azt nem tudom. Vagy hogy én mennyire vagyok képes erre például. Persze azt azért értem, hogy miért van erre szükség.

Két napja fáj a fejem, ezért amikor lehet, nem csinálok semmit, csak fekszem, és azon gondolkodom, milyen könnyen bizonyítható az objektív és a szubjektíve érzékelt valóság közötti különbség betegen. Egy viszonylag állandó hőmérsékletű szobában is lehet ugyanis nagyon hideg, majd néhány perc múlva marha meleg. Erre kellene egy értelmes dialógust felépíteni. 

- te nem fázol itt? - nem. ja, de igen. - mindegy, nekem már megint melegem van. 

Tulajdonképpen jó volna itthon maradni pár napot és meggyógyulni, de nem lehet. Ez egy másik, meglehetősen indulatos dialógus a sors és köztem, amiben igaza nincs senkinek, de legalább mindenkinek szar. Nem baj, majd munka után ágyba bújok és kontemplálok. Vagy dialogizálok. Addig meg tartson minket életélben az ibuprofen, és Stacey Kent.