Piknik

Meghalt Klári néni. Nem jó hír, de nem is hirtelen tragédia. Nyolcvanöt körül járhatott, egy ideje betegeskedett is. Auschwitzot leszámítva szép élete volt, mondta a fiam, és bármennyire is morbidnak tűnik, tulajdonképpen igaza van, valahogy az élet maga szép. Teljesen függetlenül attól, hogy mi történik benne velünk.
Nem, ez nem egy píszláv típusú poszt, amiben arra bíztatok mindenkit, hogy öleljük a keblünkre a világot, mert a világ nem szép. A világ csak ritkán szép, többnyire inkább egy szemétdombra hasonlít, aminek a kellős közepén élünk és guberálunk, mind személyes életünket, mind a világtörténelmet tekintve. Ebben a témában még mindig nem lehet többet mondani a Sztrugackij testvéreknél, úgyhogy nem is teszem. Aki nem ért, az olvassa el a Piknik az árokpartont.
Az élet azonban, a világgal szöges és meglepő ellentétben, szép. Biológiai csoda. Minden sejtjében, és minden pillanatában. A lét és az idő szerelmes összefonódása az élet. (Nem, nem olvasok Heideggert. Ez a kicsinyes bosszú engedtessék meg nekem.)
Más. A munkahelyemen az elmúlt napokban eluralkodott a félévzárási pánik, olyan az iskola, mint egy izgatott hangyaboly, de én ebből igyekszem kimaradni. Az idő majd továbbhalad fölöttünk, mint a hullám a mélyben nyugodtan várakozó víztömegek fölött. Nincs jelentősége az egésznek. Jövő héttől minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, a csendes és keserű érdektelenségben.
Más nincs. Mindjárt péntek.