Vendégség

Vannak olyan szavak, amikkel az ember nem találkozik másképpen, csak irodalmi művekben leírva. Mint mondjuk a vastraverz. Miért nem használom ezt naponta? Nem tudom. Írhatnék vastraverzekről, de ez nem az én szavam. A szavak meg az ő konok, önálló életük.
Mostanában kerülnek néhányan. Kerülik a tekintetem, úgy sietnek el mellettem az utcán, hogy rám se néznek, a szájuk elé húzzák a sálat, szemükbe a kalapot. Ki hord manapság kalapot egyébként is. Csak az idegen szavak.
Nem árulás persze, nem jó barátságból sodródtak az érdektelenségig, mégis rosszul esik. Nem szolgáltam rá, így gondolom, persze az ember nem rászolgál, még csak meg se. Hogy nem szolgálom őket, talán az a hiba, ez a demokratikus szóköztársaság.
A szavaknak zsarnok kell, ezt mondta egyszer valaki, vezér, akitől rettegnek, akinek feszes sorokba állnak reggelente. Hát ebben sem hiszek. Se a zsarnokságban, se a meggyötört, szabadságát vesztett szavak erejében.
Jutalmam persze a káosz; a szavak örvénylő tavaszkáosza. Repkedő nyárpihék, kócos mezők, üres lapokra ejtőernyőző gyerekpókok, kint felejtett napsütés. Lassan tavaszodik. A téli szavak dobozokba másznak, kell egy kis levendula, mondja az egyik, meg ne rágja a moly, nem szereti a könnyű időt, elnehezült teste aludni vágyik. Nem szeretem a könnyű időt, mondja halkan, aludni vágyom. Adj egy búcsúcsókot.
Tegnap fújni kezdett a szél. Szavakat hordott be a nyitva felejtett konyhaablakon.  Majd kezdek velük valamit, még nem sietek, hadd legyenek csak itt körülöttem, hadd bújjanak a pulóverem ujjába, hadd akadjanak a hajamba, hadd cirógassák nevetve a bokámat. Galeano egyszer a szavak házáról írt, ahova a költők ellátogatnak a szavakat keresve. Én azt hiszem, a szavak nem várakoznak sehol, sokkal inkább vendégségbe járnak.
A hozzám vendégségbe érkezőket tegnap óta egy örök jegyzetfüzetbe írom. Nagyon tetszik.