Normale

TSB olaszos hangsúlya jutott eszembe tegnap, az, ahogyan ezt a szót ejti, meg az is, amit ez igazából jelent, vagyis hogy semmi sem normális, de ez van. Az előttem kissé szánakozva mosolygó doktornőről jutott eszembe a szó, meg arról, amilyen megbocsátóan bólogatott, és nyugtatgatott, hogy bár semmi sem olyan, mint volt, ez most már így lesz egy darabig. Esetleg örökké, bár ezt nem merte mondani, gondolom, tekintettel, hogy az örökké ugyebár elég nehezen értelmezhető fogalom.
Most akkor örülök. Se kirívó nem vagyok, se abnormális, minden úgy van, ahogy lenni szokott, bár ebben az életkorban vannak nálam szerencsésebb nők is, meg nyilván szerencsétlenebbek is. Meg minden életkorban.
Más. Napok óta keresem egy régi bejegyzésem az ismeretlen ágytársamról, akivel már egy évvel ezelőtt is osztoztunk ágyon, álmokon, egy ismeretlennel, akivel sosem találkoztam, de nem találom. Csak mert megint aktuális, mert megint felváltva alszunk ugyanazon a matracon. Mindegy. Majd kiderül, idén milyen álmokon osztozunk.
Más nincs. Olyan hideg van, mint Izlandon (gondolom), csak ez itt nem olyan szép (tudom).