Tenger

Végtelen és nyugodt. A felszíne mozdulatlan, a mélye mozdulatlan. A kettő közt laknak a hullámok; mind csupa ismert rezdülés, fintor, vállrándítás, düh, kétségbeesés, öröm, játékos rohanás. Ez a lenti hullámzás néha, mint a bőrt a forró vagy a hideg vas, magával rántja, feltépi a nyugodt felszínt, tajtékos hullámot vet odafönt. Ismeretlen, kontroll nélküli harag.
Aztán megint minden csendes. A felszín megint tükör, idelent az ég tükröződik rajta, Isten jóindulata, a teremtés pihenőnapja. A felszíned a lét és a nemlét határa. Ha hozzád érek, megbontom a világmindenséget. Végigsimítalak, elvesznek a határok.
A tenger a figyelmem tárgya. Megfigyelem. Ismerem a gondtalan, sekély öblöt, ahová a nyári fürdőzők járnak szeretkezni, ismerem a sziklák közt vergődő hideg kétségbeesést, de a szigetek közt futó barátságos, meleg áramlatot is. Sok mindent ismerek már, de a tengerről, mint létezőről, mint egészről, nincs fogalmam. Nem ismerem az emlékek opálüveg gyöngysorát, és nem tudom, milyen erők gyürkőznek neki a jövőnek, és vajon mi célból.
Talán különös, de nem zavar ez az ismeretlenség. A tenger titkai olyanok, mint a prímszámok: nem tudod, pontosan melyek azok, de ott vannak a létező dolgok közt, és ha majd nevet találok nekik, megszólítom őket.
Nézem a tengert, nézem minden nap, mindig más, mindig ugyanaz. Nem félek tőle. A mélység mozdulatlan csendjét már régen megszerettem.