Kilátás

Nagyon szeretek kilátni. Legjobb, ha az ember hason fekve lát ki az ablakon, mindjárt ébredés után az ágyból. Vagy mondjuk oldalra fordul, és rögtön ott az ablak. Fehérre mázolt keret, leér a földig, kétszárnyú, a felénél kettéosztott táblák mindegyikére egynegyed valóság jut. A kilincs helyén mandula formájú sárgaréz szerkezet, mint egy kabátgomb, ilyen volt régen a szövetkabátokon csak csontból, nehezen lehetett gombolni a hidegben. Az ablak szerencsére régi, ezt innen az ágyból is látni, de jó állapotban van, nem pattogzik róla a festék, csak a táblákat homályosította el az idő, mintha elcsúszott volna az üveg itt-ott az évszázadok alatt. Ettől a látvány néha pontatlan lesz, mégis felismerhető marad, és az sem baj, ha az ember nem felejti el, hogy az idő megváltoztathatja ugyan a dolgok képét, lesznek olyanok, amiknek a körvonalai elmosódnak egy kicsit, de lesz, ami változatlan marad. A dolgok ritmusa például, a fények egymásutánja, meg az ablaktáblán végigcsorgó esővíz.
Függöny nincs. Aki kifelé néz, azt ne akadályozza semmi, aki befelé néz, az sem lát mást, mint amit látni szokott, egy lakást, egy embert. Nincsen abban semmi különös, hogy az emberek egymást nézik.
Az  ablakból végiglátni az utcán, el a parkban rohangászó gyerekekig, vagy látni az öblöt, az árbocok tetejét, a terhükkel várakozó halászhajókat az öböl bejáratánál, esetleg ellátni a hegyekig, túl a vadvirágszeplős nyári réten. Mert a kilátásban nem az a lényeg, hogy pontosan mit is lát az ember, hanem az, hogy van-e tér közte és a látvány között.
A szűk kilátás összeszorítja az ember mellkasát. Aki lakótelepen lakik, nem azért boldogtalan, mert sok ember él a házban, hanem mert nem látja a hegyeket. Akinek tágas kilátása nyílik a világra, az minden bánata ellenére is boldog ember.
Én mindenféle kilátást szeretek, és szeretem az ablakokat is. Majd egyszer szeretnék egy olyat, ami fehér és négyfelé van osztva benne a valóság. És persze amin keresztül kilátok az ágyban fekve is.