Írás

Onnan gondolom, hogy ez itt Kelet, hogy senki nem siet. Biztosan nem valami iparosodott Vadkelet, hanem egy igazi - teaillat, a fák leveleit fújja a szél. Ha Európában lennénk, a tea mellé süteményillat járna, de a Keletben az is jó a nemsietés mellett, hogy itt nem kell annyit enni.

Az udvaron ülünk, ez az ő háza, én vendég vagyok. Háttal ülök neki egy támla nélküli széken. A szél felőle fúj. Zöld tea illata van a testének. 

- Ne mozogj, kérlek.

- Jó.

Ennyit beszéltünk reggel óta. Azóta dolgozik. Pontosan kiszámolt mozdulatokkal, energiaveszteség nélkül. Fáradhatatlan, a keze sosem remeg meg. Amikor elkészül, végigsimít a bőrömön valami kenőcsöt. 

- Készen vagyok. Most menj. 

Ahogy felállok, az udvaron a fák leveleit megemeli a szél. A karjaimra ezen a délelőttön ezernyi szaggatott vonalat tetovált a vak mester. 

De ami másnak szaggatott vonal, az valójában sok apró szó. A bőröm alá hímzett történetet csak ketten ismerjük, de egyedül én olvasom. A mesternek soha semmit nem kell elolvasnia. Az én történetemet is fejből tudja.

Ilyeneket álmodok. Japán betűket.