A távolságról

Én nem ismerek olyan számot és mértékegységet, amivel a távolságot meg lehetne mérni az emberek között. A közel is lehet kilométerekre, a távol pedig milliméterekre. Mindent el lehet veszíteni, és mindent meg lehet tartani, ha az ember úgy akarja.
Rosszul alszom el, és rosszul ébredek. Mindig sírva. Azt gondolom, a sírás gyengeség, bukás és tehetetlen düh. A világgal szembeni értelmetlen lázadás. Lassan a Mindenható is beleun ebbe, írnokot rendel, kocsmázni megy. Számold te tovább, én beleuntam, mindegy neki, hagyd a földön feküdni, hadd várja be ott a halál angyalát,  hát rég túl vagyunk a kiszabott időn, de ne bántsd, hadd fűzze még ezt az utolsó bánatot is csillogó gyöngysorrá. Majd az égre akasztjuk, legyen példa, nézd, egy hiábavaló élet is lehet szép.
Korán kelek, hogy megelőzzem a nappal együtt kelő kétségbeesést, de hiába, a hegyről a derengő fényben is csak sziklás út vezet a völgybe, nem is út ez, vízmosás. kiszáradt patakmeder, az értetlen szomorúság medre. Itt botladozom, itt keresem a síkot, ez is mindegy, ha akarod, lehet, legyen akkor ez egy szomorú sík.
Ha a távolba nézek, minden kék és párás. Akadálytalanul homályos a horizont, nincs vége az útnak soha, azt mondják, a vándort Isten választja rosszkedvű reggelein. Ne kössétek meg semmihez, ezt mondta nekik a színtelen hajnalban, fújja a szél mindig tovább, ne legyen se otthona, se társa, mint a víz, sodorják tovább a napok, mint a könnyű homok, hordja el innen az emlékeit a szél.
Messze vagyok. Emlékem sem maradt.