Néma

Az én boldogságom néma. Se szavakat nem keres, se írásjeleket, nincs mondata, nincs bekezdése, nem alkot szöveget.
Az én boldogságom hibátlan, fehér vászon. Napszítta rostból szőtte a nevető isteni gyermek, aztán a kezembe adta, tessék, meglepni gondoltalak vele épp ma reggel.
Nézd, ez az a vászon. Terítsd a földre, feküdj mellém, hajtsd a fejed a vállamra, de ne mondj semmit, legyen csend. Azt a szót, amit most kimondhatnék, nem álmodta még senki meg.
Az én boldogságom nem szó és nem dal. Inkább az öntudatlan mozdulatok szigorú rendje,  a szavak előtt létező örök hangok egymásutánja, az ízületek tökéletes súrlódása az ölelő könyök hajlatában, az izom vágyakozó nyújtózkodása, a billentyűk szigorú nyílása és záródása, a vér izgatott suttogása a kamrákban, aztán szív fogságából szabaduló élet végtelen szabadsága.
Az én boldogságom néma hajnal. Nincs szava, csak hangja van, nincs árnyéka, csak fénye van, nincs kérdése, csak létezése van.