Az ötös számú

Nem, nem vagyok kényes nő, pláne nem kényeskedő, és jól tűröm a fájdalmat, mind a testit, mind a lelkit, de most van néhány kérdésem.
Az első az, vajon ki osztogatja ebben az országban a különböző díjakat? Főleg ki osztogatja ezeket a díjakat nőgyógyászati és szülészeti klinikáknak? Szeretnék vele beszélni, mert érdekelne, hogyan is történik mindez. Megnézik, mennyire csillog a műtő, és a csecsemők az anyukával vannak-e, esetleg van-e mamabarát privát szülőszoba? Mennyi a műhibaperek szám per év? Ilyesmire gondolok, de hogy bent fekvőket nem kérdeznek meg arról, milyen élményeket szereztek, abban szinte biztos vagyok.
Jó, igaz, ezen a szakterületen kifejezetten nehéz elégedett klienseket produkálni, hogy úgy mondjam. Nehéz, mert a szülő nő érzékeny, a frissen szült pláne, a nőgyógyászati betegek meg... Na eleve, és nem vagyok egy ilyen vuduhívő, de az ilyen problémák nagyon magas százalékban (mondjuk nyolcvanra tippelek, de lehet, hogy több) kőkeményen lelki eredetűek. Ehhez képest a kezelési protokollt egy hentes is megirigyelhetné: legyen szíves terpesszen, ide most akkor benyúlok könyékig, ne tessen sziszegni, nem fáj ez (mennyi hüvelye van  doktorúrnak, hogy így tudja, vajon), lazítson, hát nincs jó hírem, akkor ezt most itt megoperáljuk.
A nőgyógyászati osztályok betegei mind nagyon hasonlítanak egymásra abban, hogy bajuk van az élettel, hogy rengeteget véreznek testükben és lelkükben is, hogy abszolút kiszolgáltatottak egy futószalagon működő rendszerben, és hogy sírnak. Nincs olyan kórházi osztály, ahol ennél többet sírnának emberek, mint itt. Mindenki sirat valamit: egy halott csecsemőt, a benne haldokló nőt, valami elveszett, vissza nem kapható életeket. Nem is nőgyógyászati, hanem életsirató osztály ez.
Ha valahova kellene kórházi pszichológus, akkor ide aztán pláne. Nyilván nincs, mert erre nincs pénz. Ahogy nincs pénz rendes ételre, a hőségben hideg vízre, tiszta ágyneműre, ventilátorra, hát így oszlik a harminc fokos kórteremben a testnedv csukott! ablakok mellett, mert állítólag ez egy ÁNTSZ rendelet (szeretném, ha jönne egy ÁNTSZ-es és ülne egy napot egy ilyen kórteremben), és nincs pénz orvosokra sem, így aztán a dokik könyékig vérben és a nők altestében töltik a napjukat, fáradtak, nem érdekli őket a nő lelke, ha a teste, az már valami, és csak reménykedik az ember, hogy nem hibáznak nagyot. Megtudjuk-e valaha, ha igen.
Szóval állnak a vérző testű és lelkű nők vizsgálók és műtők előtt, kiszolgáltatva, bugyi nélkül. Már csak egy cuki drótpálya hiányzik a plafonról, kérjük akassza be a lábát, ne izegjen-mozogjon, most kettészelem, mindenhol folyik a vér patakokban, aki életben marad, az mehet tovább. Azt se értem, miért férfi a nőgyógyászok döntő többsége? Kinek jó ez?
Nem akarok igazságtalan lenni, azért van, ami jól működik. Olykor az ápolók, olykor egy kicsit pihentebb doki, de ami tuti, az a kórtermek nőközössége. Amolyan csináld magad ápolási és lelki segélyszolgálat ez. Itt mindenki segít mindenkinek, megeteti, ha kell, megöleli, ha kell, megnevetteti, mert az nagyon kell, és ha éppen úgy, akkor együtt is sír vele. Megoldjuk, úgy tűnik. Ezt is.