Off-Katlan

Amikor tegnap ez a kifejezés beugrott, még arra gondoltam, majd Szabó Balázsék villányi koncertjéről fogok szépen megemlékezni. ami nem Ördögkatlan rendezvény volt, hanem egy májusi elmaradt koncert pótlása, de aztán nem így lett, mert hajnalban fél óra alvás után a sürgősségin kötöttem ki, anyám ugyanis rosszul lett az éjszaka.
Nyilván, amikor helyzet van, akkor az ember nem ér rá azon borongani, hogy bassza meg, miért nincs mondjuk négy olyan egymást követő nap, de tényleg, amikor nincs dráma, vagy életmentés, vagy olyasmi, amitől az ember hajlamos egyre gyakrabban azt gondolni, hogy köszi, klassz volt, tényleg, jó poén volt ez a születés, meg ez az élet, meg minden, de hagyjuk abba. Minek erőltetni, ami nem megy.
Nem. Amikor akció van, akkor az ember felkel, gatyát húz, hajnali háromkor besétál a sürgősségire a fesztiválos karszalagjával, merugye az ide is érvényes, aztán odaül két infúziós beteg közé, melyek közül egyik a vér szerinti szülője, a másik meg ugyan ismeretlen, de őt is örökbe fogadja, takargatja, igazítja az infúziót, szól  nővérnek, fogja a vesetálat, hajnalban CT-re kísér, összecimborál a biztonsági őrökkel kávé reményében (és igen!), aztán vár és vár, és próbál mosolyogni a kedves doktornőre, és nem odahányni a folyosóra. Aztán a gyakorlatilag huszonhetedik ébren töltött órában is értelmezni a neurológus mondatait, osztályra kísérni a beteget, listát írni, bevásárolni, felcuccolni, összepakolni (de bazmeg az nem is anyám lenne, aki a lista ötödik pontjára a zöld fülbevalót írtja, később meg utánad telefonál, hogy a szemceruzáját is vidd be, mert szarul néz ki a szemöldöke), visszamenni a kórházba, nem elaludni a liftben, mosolyogni az ápolószemélyzetre. nem annyira könnyű, mint amennyire egyszerű leírni.
Azért amikor hazafelé mentem, bőgtem egy jót az utcán. Most ez a hobbim. (Crying is the new black.) Régen az autóban sírtam, de most ugye autó híján így oldom meg. Nem rossz egyébként, a kutya nem kérdezi meg az embertől, mi a baja. Hazafelé azért még kiborult a lecsó a szatyorban a biztonság kedvéért, és mire hazaértem, két hatalmas herpeszt sikerült növesztenem a felső ajkam fölé. Szerintem azért nagyjából kihoztam ebből a napból a maximumot.
Anyám jobban van, a vadiúj stroke osztályon fekszik, de egyelőre úgy tűnik, csak valami agyi keringési zavar, kap keringésjavítót, gondos és hozzáértő az ápolószemélyzet. Van légkondi, egy kétágyas full modern szobában fekszik egyedül, és hétfőtől kivizsgálják. Ebből következik, hogy a mai fesztivál kimaradt, viszont jövő héten sem utazom el egy kis csendes pihenésre, meg feltöltődésre Lengyeltótiba. Ez van. Pedig most tényleg nem ártott volna, mert úgy érzem, kicsit keményre sikerült az idei nyár.
Más nincs, de két dolgot még megjegyeznék: 1. Szabó Balázs nemcsak kiváló zenész, de tök barátságos ember is, 2. iszonyatos nikotinhiányom van, de ezt is bőgéssel kompenzálom. (Remélem, nem fogok kiszáradni ebben a hőségben a sok folyadékveszteségtől.) Amúgy az megvan, hogy az ember tengervizet sír? A globális felmelegedés kutyafasza hozzám képest.