Önarckép

Az önismeret fontos dolog. Már csak az a kérdés, ki is az az Ön, és mégis mi a francért kell magáznom magam?
Azon gondolkodom, meg hát józan ésszel tudom is, hogy másnak sem könnyebb megbirkózni a változásokkal, de kezd kialakulni bennem az a tényeken alapuló elképzelés, hogy azért elég kevesen vannak, akik ennyit szívnak ezzel az egésszel, mint én. Önző volnék? Nincs kizárva.
A mai napomat azzal kezdtem, hogy elolvastam három cikket a női kapuzárási pánikról/változó korról. Okosabb ugyan nem lettem, újdonságot nem olvastam, de legalább nem is vigasztalt meg a dolog, hogy mindennek van racionális magyarázata. Vagy hormonális. Vagy a tököm tudja. Viszont amíg olvastam, kiizzadtam magamból hat liter vizet. Az már milyen király, hogy míg odakint kellemesen hűvös van, én mini atomerőműként működöm. Nem is tudom, mi a fenének ide Paks 2??? Kössenek rám pár generátort, aztán meg is van oldva az ország éves energiaellátása.
Amúgy a cikkben azt olvasom, a változó kor érzelmi hullámzása során az egyedülálló emberek egyre nehezebben viselik a magányt. Ezt nem értem. Mert van, aki jól viseli? Szereti? Mi ez a baromság? Ja, hát tudom, minek váltam el, most nem lennék magányos, meg nem lennék szar anyagi helyzetben. Azért ennek a mondatnak a bizarr voltán még akkor is fel tudok röhögni hangosan, ha fáj. Pont úgy fáj, mint amikor az ember törött bordával nevet.
Egyébként tényleg nem tudom, mi a megoldás a rossz kedv, meg az állandó sírás ellen. A sok olvasás néha jót tesz, jövő héttől visszamehetek jógázni végre, és persze sok zenét hallgatok, mert az állítólag gyógyít. Oliver Sacks könyvét olvasva viszont elkezdtem rettegni attól, hogy megsüketülök. A változó korról szóló cikkekben az van, válasszak magamnak valami új hobbit, amiben teljesen el tudok merülni. Egyelőre úgy fest, az új hobbim a rettegés. A következő dolgoktól rettegek: 1. egy napon megsüketülök, és nem tudok többé zenét hallgatni. 2. örökre egyedül maradok. 3. sosem lesz se otthonom, se saját szobám, se könyvespolcom, se macskám. 4. itt fulladok meg ebben a kibaszott, parlagfüves országban. 5. halálomig céltáblája maradok az érzelmi zsarolásnak. Most nem jut eszembe több dolog, de biztos van még pár. Ja igen, 6. csak azért nem emlékszem egy csomó dologra, mert Alzheimer kórom lesz.
Amúgy amikor átmenetileg rendben van a hormonszintem, akkor ennél egy kicsit optimistább vagyok, mert tudom, hogy nem fogok megsüketülni, sőt megvakulni sem, hogy nem maradok egyedül, mert most sem vagyok egyedül, hogy végeredményben a tulajdon nem egyenlő az otthonnal, és bár nagyon klassz lenne egy saját szoba, ahol kedvemre és szabadon bőghetek, az már tényleg súlyosan veszélyeztetné a tengerszint emelkedését és a part menti településeken lakó milliók életét. Azt is tudom, hogy nem itt fogok megfulladni, és hogy végre felismerem az érzelmi zsarolást, úgyhogy van remény arra, hogy egyszer azt is megtanulom, hogy szarjak nagy ívben az ilyesmire, és hogyan legyek végre fontos magamnak. Ja igen, és nem azért felejtek el dolgokat, mert Alzheimerem van, hanem mert kurva sok dolog van a fejemben, és az nem mind fér bele egyszerre. (Ezt még az iráni háziorvosom mondta egyszer évekkel ezelőtt.)
Jó, azt én is érzem, hogy milyen gáz, hogy a kapcsolónak momentán csak ez a két végállapota létezik, és hogy ezzel próbára teszem mind a saját, mind a barátaim türelmét. Tényleg örülnék, ha ez valahogy rendeződne, és találnék valami stresszoldási technikát. Talán vissza kellene szoknom a dohányzásra. Milyen kár, hogy arra sincs pénzem.
Más nincs. Imádom, hogy esős, szürke idő van. Szeretném, ha most három hónapig esne, aztán meg havazna.
Ez jó zene. Pontos. Ilyen ez a bejegyzés. Egy magányos nő rosszul sikerült önarcképe.