Holtpont

Azt nagyon szerettem, azt a pillanatot, amikor megállt a hinta a lendület ívének tetején, amikor egészen közel volt az éghez, amikor még lehetett azt hinni, hogy ott is marad, odafent, a fák lombja felett, az éghez tapasztva, a súlytalan szabadságban, túllendülve a realitáson. Arra gondoltam, talán sosem kell visszatérni a földre, de vissza kellett, a gravitáció nem kivételez, tanították az iskolában. Bennem azért megmaradt az a pillanat, az az örök, csökönyös remény, ami minden hintázó gyerekben ott lakik, hogy ha majd elég erős leszek, addig lehet hajtani a hintát, amíg túl nem lendül, nem áll meg odafönt a holtponton, hanem kiszakad a nyikorgó lánc, engem pedig a valóságból egy másik világba repít a lendület.
Aki ismeri a lakótelepek vasárnap délutánjának hangjait, az jól ismeri a hinta ütemes nyikorgását is. A kopott, pattogzó festékű hintákét, rajtuk megannyi könnyűruhájú kislánnyal, akik mind azon igyekeznek, hogy elhagyják a valóság szomorú erőterét. Hajtják a hintát, röppen a szoknya, a hajtincs, az arcokon az elmázolt könnyek, takony és szégyen alatt eltökéltség lakik, minél magasabban jár a hinta, annál inkább. Mindig azt gondoltam, ami a fiúknak a rakéta, az lehet a lányoknak a hinta.
Tíz éves volt, pont annyi, mint én, de a nevére már nem emlékszem, ahogy arra sem, mikor kezdték először keresni. Ősz volt, alig kezdődött el az iskola, de már hűvös volt a vasárnap kora esti szürkeség. Először csak valami egy-két kiáltás volt, a neve, meg hogy menjen föl az anyja úristenit, ne szórakozzon, meg volt mondva, hogy csak az ablak alatt, aztán már az ijedtséget is lehetett hallani az anyja hangjában, a végén meg, amikor a neve sírásba fulladt, mind felküldték a felnőttek a gyerekeket a lakásokba.
Furcsa volt látni, hogy a máskor hangoskodó felnőttek milyen csendesen beszélgetnek, mint a temetéseken, csak a lány anyja sikoltozott még egy darabig, mint nagyanyám a sírok mellett. Nem értettem. Azt persze értettem, hogy nem jó, hogy nincs meg az a lány, de az ijedtséget nem. Már tudtam, mi az, hogy anyag, és apám megtanította, hogy az nem tűnik el. Az emberek nem tűnnek el, gondoltam, nyilván a lány is megvan valahol, elbújt, elő fog kerülni. Voltak mifelénk szökős gyerekek.
Aztán egy hétig nem mehettünk le a játszótérre. Senki. Anyám nem magyarázkodott, megvonta a vállát, és csak annyit mondott, nem. Csend volt odalent, a hinta tehetetlenül és némán álldogált egy helyben. Sajnáltam érte.
Aztán azt hallottuk, a rendőrség elfogott valakit, egy zavart, fiatal férfit, a nevére a mai napig emlékszem, bár az arcára nem. Nem is tudom, mutatták-e a tévében egyáltalán. Néhány nap múlva meglett a lány is. A hegyen rejtette el a könnyű, korán lehullott lomb alatt. Azt képzeltem, nyitva volt a szeme, úgy várta, hogy megtalálják végre. Anyám csak annyit mondott, a férfi megfojtotta, de valaki azt mesélte, előtte bántotta is, azért kellett megölnie. Én ezt nem értettem, ezt a bántást, de napokig a lány nyitott szeméről álmodtam.
Tárgyalás, ha jól emlékszem, nem nagyon volt, talán ha egy, mert a férfi a börtönben felakasztotta magát. Apám azt mondta, jól tette. Megint lehetett menni hintázni.