Híd

(a kép forrása: nationalgeographic.com)

Reménytelenre aludtam magam. Ha az ember túl sokáig alszik, akkor a hajnali, félálomban érzett bizakodó béke néha hangtalanul kilopódzik az ágyból, felöltözik, az előszobában cipőt húz, aztán csendesen ajtót nyit, és kilép a lépcsőházba. Hűtlen szerető. Üres az ágy, kikötötték, benne alszik a sötétség. Fejfájós reggelek ezek, az agykérget behálózó erek görcsösen kapaszkodnak bele a szövetekben, temetői fák, húsba karmoló gyökerük nem ereszt.
De nem bánom, ez legalább végre pragmatikus reménytelenség, nem bénító kétségbeesés, ami a szívet fogja vasmarokra, ezzel lehet mit kezdeni, ezt ki lehet sétálni, ki lehet szeretni magának az embernek önmagából, másnak belőle, erre lehet bizalmat építeni, mert nem üres, tavaszi pilleremény. Erre lehet tervezni megint, aztán elgondolkodni, a rozsda ellen milyen színt vigyünk majd fel, nehogy a novemberi köd szétrágja a csavarokat.
Híd ez talán. Lehet, hogy hidat építek. Valahova innen oda, de nem azért, hogy azon kelljen átmenni, talán nem is vezet igazából sehova ez a híd, inkább csak azért van, hogy ha megint kisüt a nap, legyen honnan a kedves tengeröbölbe ugrálni. Pont, mintha a felhőből ugrana az ember. Így-így, többet kellene ugrálnia mindenkinek, mert rémisztően felszabadító érzés elengedni mindent. Láttunk már depisen ugráló gyereket? Nem. Naugye.
Lehet, hogy már tudom is, milyen színű lesz a híd. Kék. Marlakék. És lesznek rajta helyes kis kapaszkodók, azokat kell majd elengedni ugrás előtt. Az öböl partján pedig lesz kávé, hideg sör, néhány napozóágy, a gyerekeknek laposkavics, a felnőtteknek meg ott leszek én és a haverjaim. Nálunk is alhatsz.