Komolyan

Egyszer azt olvastam, valahol valakik csináltak valami  pszichológiai tesztet (lásd még tudományos igényű hivatkozások), és úgy találták, a göndör hajú embereket általában viccesebbnek gondolják, mint a nem göndör hajúakat, sőt nem csak hogy, hanem inkább még hajlanak nem is komolyan venni, amit mondanak. Magyarázat nincs. (Talán Freud. Mindenki göndör hajú kis puttókkal szexuálálmodik.)
Na most ez csak arról jutott eszembe, hogy elég gyakran megtörténik az velem, hogy nem vesznek komolyan. És nem csak a tanítványok, hanem úgy igazából senki. Vagy ritkán valaki, na.
Lehet persze, hogy nem csak a göndör hajjal, hanem a sok mosolygással is baj van, nem kéne ennyit mosolyogni, akkor ugye komolyan vehetőek lennének bizonyos helyzetek, meg bizonyos mondatok. De mi a fenét lehet csinálni? Az évek, meg a rutin, vagy a reflex. Az iskolában mosolyog a ember a gyerekekre, ha megszakad a szíve, akkor is.
Ez az egész nem komolyan vevés egyébként ritkán zavar, meg a munkahelyemen a tanítványaim hamar megtanulják (egy félév), hogy akkor is komolyan beszélek, amikor mosolygok, mert a mosoly nekik szól, a komolyság pedig a feladatnak. Ezt a felnőttek kevésbé kezelik jól egyébként, így a munkahelyemen gyakorta találom magam a cuki jó fej, szívassuk még kategória napi győzteseként. Bosszantó.
Tegnap végre volt időnk beszélgetni Joe-val egy kicsit, és örömmel állapítottam meg, hogy ő még mindig (és ez ebben az életkorban most egyszerre hangzik viccesnek és tragikusnak, tudom) felnőttként tekint rám. És nem, nem azért, mert feltétlenül egyetért minden döntésemmel és gondolatommal, de el tudja azt fogadni, hogy ezek egy felnőtt ember döntései és gondolatai, és inkább megerősít az elhatározásaimban, semmint állandó kétségeket ébreszt bennem. És ez jó. Szeretem a pragmatizmusát, és azt hiszem, nem azért értünk olyan sok mindenben egyet, mert pontosan ugyanazt gondoljuk a dolgokról, hanem mert el tudjuk fogadni egymás felnőttségét. Hát nem tudom, ennek van-e értelme más számára, én értem, miről beszélek.
Bár szívesen hallgatom végig mások tanácsát, jó szándékkal kapom őket, ehhez kétség sem férhet, dönteni én magam fogok és szándékozom az életemet érintő kérdésekben.  Ez most részben arról jutott eszembe, hogy tegnap végre eljutottam jógázni, és csodálatos módon gyógyítónak találtam a foglalkozást. Óra után viszont az oktató, (akiért rajongok, csak hogy értve legyen a szituáció,) állapotomra való tekintettel úgy érezte, ott helyben életvezetési tanácsokkal kell ellátnia. Nem tudom miért, talán tényleg nagyon szarul nézek ki,és komolyan úgy gondolta, hogy egyébként nem érem meg a mai napot. Szóval hazafelé menet összefoglalta, hogy szerinte mi mindent kellene tennem annak érdekében, hogy ne haljak szörnyet az elkövetkező negyvennyolc órában, mely jótanácsok és intelmek közt a napi hánytatás volt a legijesztőbb, a mélypont viszont kétségtelenül az igyak sok bolti kakaót a benne lévő marhavérliszt miatt volt, amikor is gyakorlatilag csak azért nem hánytam ki a teljes gyomortartalmamat a nyílt utcán, mert nem volt gyomortartalmam. (Jóga előtt, és egy darabig utána se egyetek, ez egy fontos dolog.)
Nincsen baj tényleg, szeretem őt is, meg a többi engem tanácsaival segítő, értem aggódó embert is, jól esik a törődés, de így lassan ötven felé közelítve, szellemi képességeim teljes birtokában (hát annyinak, amennyi van ugye) képes vagyok önálló döntésekre jutni. Felnőtt vagyok.
Tegnap elalvás előtt egyébként azon gondolkodtam, milyen rengeteg dolgot tanultam az elmúlt pár hónapban magamról, szóval persze akár már lehetnék hálás és főleg megbocsátó is, de nem vagyok, mert szerintem szemétség úgy megtanítani valakit úszni, hogy belebaszod a mélyvízbe.
Más nincs, ma kezdődik az új kilencedikesek két napos programja, a lábamon lévő negyven szúnyogcsípés felhólyagosodott, és elviselhetetlenül viszket, természetesen a torkommal és a hallójáratom belsejével szigorúan szinkronban (helló allergia), az ultrahang időpontokat tegnap nem tudtuk újrabookoltatni, viszont jót tesz a reggeli séta, imádom az esőt, és már majdnem jógáztam reggel.
Zene.