Nyárvég

Óbasszus. Tényleg már csak egy hosszú hétvégényi idő választ el a munkahelyemtől? Hova a francba lett a nyári szabadságom?
Na mindegy, a gyász, és a pedagógusszolidaritás miatt a mai délelőtt egy részét ágyban töltöm. Olyan luxus ez, amit az elkövetkező tíz hónapban aligha engedhetek majd meg magamnak lelkiismeret furdalás nélkül. (Ezen a ponton meg kell jegyezzem, hogy ma sem sikerült, mert anyám felugrott, és kicsit fel volt dúlva, hogy még ágyban talál. Fuck.)
Az van, hogy ebben a pillanatban el sem tudom képzelni, hogy mi lesz a suliban. Mármint gyakorlatilag. Annyira nem, hogy az éves rendes lidércnyomásos álmaim helyett valami virágos versekről álmodom. (Margit, noooormális?)
Olyan jó lenne elutazni most. Mindig augusztus végén kívánom meg a tengert, meg a nyugalmat. Ha egyszer felmondok, tuti, hogy soha többé nem akarok olyan állást, ahol nem akkor mehetek el nyaralni, amikor akarok. Huszonöt éve nem mehetek a kedves, bájos, barátságos szeptemberi tengerhez. Milyen nyomorék dolog ez már?
Egyébként meg jövő héttől tényleg kussolni kell? Na ezt nehezen tudom elképzelni. És ha pofázok, meg elégedetlenkedek, akkor kirúgnak? Hehe. Kezd tetszeni a dolog.
Különben ez az egész elnyomás nagyon érdekes. Most olvasom Tompa Andrea regényét a román forradalomról, meg az azt megelőző időkről, és az ember annyira ismeri ezt a fejét lehajtó szolgaságot gyerek- meg kamaszkorából. A kurva nejlonköpenyt, a besúgókat, a szemét tanárokat, meg a kis intellektuális lázadásokat és az értük kapott értelmetlenül súlyos büntetéseket. Utólag mindig olyan felfoghatatlan, miért hagyja magát megnyomorítani az ember. Annyival egészségesebb nem elnyomva élni.
Na jó, más nincs, szeptemberben lesz Zsolnay fesztivál. Annak legalább örülök. Meg annak is, hogy látom a kistanáris pajtásokat. Tényleg Joe-nak írjak emailt végre.
Más nincs. Isteni zenét találtam.  Íme: