Reggel

Rozsa Millet-Tatar képe (a festő szíves engedelmével)

Hozzád igazítom minden szavam.

Verseket álmodok. Kézzel írott sorokat hímez a padlóra a gyermek, szavakat tűz a hasamra, kacskaringós szóindák fonják a bokáimat szorosan körbe. Hol öreg vagyok, hol fiatal, a testem barátságos táj: a gerincem hegygerinc, az ölem sötét völgy, a hajam meseerdő, benne fészkel sok éjszakai madár.

Képeket álmodok. Vöröses rózsaszín aktot, zöld tájképet, óvatos rézkarcot. A sok vonal mind összeölelkezik, aztán elengedik egymást, versenyt futnak a hátamon, a csípőmön megállnak, kiáltoznak, nevetnek, a bokámnál a tengerbe vetik magukat, és prüszkölve másznak vissza a fenekemre.

Nyarakat álmodok. Gondtalanul nevető gyereket, kerti asztalt, fehér vásznakat repülni a kertben a diófa alatt, zöldhátú bogarat a pokrócon, gyöngyöző üvegeket, falevelek közé szorult napfényt, barátságos szelet a vitorlákba.

Ez a mai az örökkévalóságba nyújtózó utolsó nyári nap: az indulás előtti végtelen, nyugodt pillanat, az ébredés utáni kedves álomemlék, a vízfelszínen való lebegés, a tenger ölelő karja. Ma ennyi is elég.

(Az utóbbi években megkedveltem az aktokat. Erről különösen és nagyrészt Rózsa tehet. Aki szívesen nézne még képeket tőle, és olvasná is a képeivel rokon, finom írásait, látogasson el a blogjára: KATT)