A félelemről

Komoly és ősi traumáktól terhelt érzés a félelem, amit se megkerülni, se kitrükközni nem nagyon lehet, és amivel kapcsolatban talán valóban csak a küzdelem és végül a győzelem ad esélyt az emberhez méltó életre.

Úgy tapasztalom, az elmúlt hetekben valóban uralkodó érzéssé lett a félelem. Egyrészt gerjesztett, másrészt magától értetődő. Egyik sem jó dolog, mert egy idő után elég nehéz megkülönböztetni a kettőt egymástól, és mindkettő tűnhet megalapozottnak, érthetőnek, hiába nem az. Csak hát az ember a félelemben nagyon gyorsan veszíti el a józan ítélőképességét. (Ez biológiailag értető.)

Azt hiszem, ma Magyarországon nagyon sokan félnek nagyon sok dologtól, és ezeknek a félelmeknek egy része alaptalan. Alaptalan például attól tartani, hogy Magyarországot elözönlik a menekültek, hirtelen mindenkinek a torkát elvágják, mert mind terrorista, illetve nem vágják el, de akkor az ő kultúrájuk hirtelen eltörli a föld színéről a mi féltve őrzött, gyönyörű kultúránkat, nyelvünket, nem létező egységes kereszténységünket, s lesz helyette mindennapos és kötelező Allah-imádat, reggelente Mekkának fordulás, imaszőnyegek gurigatása és a jó ég tudja, hogy még mi minden.

Akármennyire is érződik a fent leírtakon a túlzás, mégiscsak erről van szó. Nem csak attól tartanak sokan, hogy enni kell adni a rászorulóknak, hogy segíteni kell, de az is rossz érzést kelt bennük, hogy ezt másképpen nem lehet nem csinálni, csak ha az ember félelmetes ellenséget gyárt a menekülő emberből. Mindezt úgy, hogy sajnos nem ismerjük azt a kultúrát, amitől olyan jólesően/kellemetlenül rettegünk, és ami valóban más, mint a miénk.

Nem, nem gondolom magam se iszlámszakértőnek, bár tanultam az iszlámról, sem a muzulmán kultúra maradéktalan ismerőjének, bár meglehetősen sok muzulmán gyereket tanítottam, egy dolgot azért egészen biztosan tudok állítani: se az iszlám vallás, se a kultúra, alapértékeit tekintve, nem különbözik a kereszténységtől. Fontos a szeretet, a felebarát segítése és tisztelete, a világ pozitív értékeinek megtartása, a jó követése. 

Természetesen van különbség a kultúrák között, de ezek a különbségek inkább látványosak, ám sokkal kevésbé áthidalhatatlanok, ha igény mutatkozik a megértésre, mint az első pillantásra tűnik. Ahogy egy osztálynyi hazai gyerekre sem tudnék általános, mindenkire érvényes igazságokat mondani, úgy nem tudok ilyesmit felvonultatni a muzulmán tanítványaimmal kapcsolatban. Ha valamit szeretnék velük kapcsolatban elmondani, akkor az mindenképpen a nagy szeretet, az érdeklődő tisztelet és az adni akarás lenne, amit köztük és részükről megtapasztaltam. És természetesen ezen kívül mindaz, ami egy bármilyen kamasszal kapcsolatban igaz, igaz volt rájuk is: néha kamuztak, néha nem tanultak, néha elragadta őket a szerelem ésatöbbi. 

Természetesen én is félek. Igaz, én nem azoktól, akiket nem ismerek, hanem azoktól, akiket nagyon is jól ismerek. Az önmagukat kereszténynek gondoló, önző, idegengyűlölő, a változásoktól rettegő, az anyagi világhoz mások vére árán is ragaszkodó európai emberektől. Azért félek tőlük, mert tudom, mire képesek, és míg a menekülőkében gyakran csak egy gyerek, az ő kezükben most fegyver van. 

Tegnap azt mondta egy nagyon kedves barátom, hogy azért szeretné, hogy elmenjenek innen a menekültek, mert akkor megint béke lenne. Én meg attól tartok, ez csak a felszín. A békétlenség már itt volt előttük is, egyszerűen ez a probléma lett az a szelep, amin keresztül az Európában évek óta meglévő társadalmi feszültségek és nézetkülönbségek utat találtak maguknak a felszínre. 

Azt hiszem, most kell egy híd, ami fölött angyalok őrködnek.