Egy ház

Két napja gondolkodom azon, írjak-e erről az egészről vagy hagyjam a fenébe, nem érdemes. Talán bölcsebb dolog volna hallgatni, mégsem tudok.
Nem tudom megmondani, felelősnek érzem-e magam vagy egyszerűen csak szégyellem, hogy Erdő Péter azt mondhatta, amit mondott, annak az egyháznak a nevében, amelynek én is tagja vagyok. És nem, nem gyerekként lettem megkeresztelve, nem a szüleim döntöttek helyettem, nem erőszakolt senki az egyház kötelékébe, felnőttként, saját szabad akaratomból lettem a katolikus egyház tagja, mert fontosnak gondoltam, hogy a hitemet abban az egyházban gyakorolhassam, melynek deklarált főparancsa a szeretet, és amely parancsot soha, semmilyen körülmények között nem írhatja felül semmiféle világi törvény.
Nagyon nehezen emésztem az egyház vezető papjának nyilatkozatát. Nem azért, mert nem vagyok vele tisztában, hogy az ember gyarló, hogy hibázhat, hogy rosszul mérheti fel a helyzetet, hogy nem a hibákat kell néznem, hanem az egyház hitét, hanem mert egyszerűen el sem tudom képzelni, Erdő Péter miből gondolja, Isten figyelme nem hatványozottan irányul őrá. Keserű a szám íze.
Igaza van annak, aki első dühében arra gondol, miért kell nekem mégis katolikusnak vallani magam, szakítsak az egyházzal, tagadjam meg, mit tudom én. De mondok a helyzetre egy párhuzamot. A világsajtó, a New York Timestól a Guardianig és tovább, tele van a Magyarországról szóló elkeserítőbbnél elkeserítőbb hírekkel. És persze hogy nem azt mondják, itt mindenki intoleráns, náci, menekültgyűlölő, és persze, hogy megemlékeznek a civilek áldozatos, segítő munkájáról, de... De akkor is, ha ez OrbánViktor kormányának kirekesztő, antidemokratikus, intoleráns politikája, akkor is a magyar törvényhozás fogadja el azokat  a törvényeket, melyek kriminalizálják nem csak a menekülteket, hanem az őket segítő embereket is. Ezek Magyarország törvényei. Azé a Magyarországé, aminek én állampolgára vagyok.
Viszont a magyarságomat éppen úgy nem akarom levetkőzni, mint a kereszténységemet, és mindaz, ami az elmúlt napokban ebben az országban történt, ezért fáj annyira. Mert én is azonosítva vagyok mindezzel. Akkor is, ha egyébként nyilván tudják a külföldi barátaim, hogy sem Erdő Péter, sem Orbán Viktor elképzeléseit nem osztom, értetlenül és felháborodva kérdezik tőlem (kitől kérdeznék egyébként, hisz sokuknak én vagyok az egyetlen magyar ismerőse), hogy ez hogyan történhet meg az én országomban.
Hát ez a bajom. Mérhetetlenül dühít, hogy ezek az emberek az én hitemet, az én országomat kenik be sárral, lökik a szemétdombra, és bármennyire is szeretnék ezt tőlem, nem vagyok hajlandó lemondani sem a szeretetről, sem a hazámról, sem az otthonomról. Én itthon vagyok. Ha valakinek, hát nekik kell menniük.
A leghatározottabb meggyőződésem, hogy Erdő Péternek és Orbán Viktornak le kell mondania. Nem becsületből, bár nyilván ismerik a szó jelentését, hanem azért, mert szégyent hoznak a Magyar Katolikus Egyházra és egész Magyarországra.
Én nem szégyellni akarom a hitem és a hazám, hanem büszke akarok rájuk lenni. Mert egyébként meg igenis van, lenne mire.